“Egy nyári napon, mikor Ruth már néhány hónapos volt, kivittem őt a szabadba babakocsival, hogy élvezzük a napfényt – és akkor hirtelen megváltozott a levegő. Hihetetlen csönd támadt. A levegő mozdulatlanná vált, és mintha nagyobb világosság támadt volna. Tudtam, hogy jön egy angyal. Sétáltam, de a lábam láthatóan nem érintette a földet. Éreztem, hogy mozdulok, körülöttem mégsem mozdult semmi. Éreztem magam mögött egy jelenést. Megálltam és megfordultam, de senkit sem láttam. Továbbmentem. Alig egy lépést tettem meg, mikor ismét éreztem a jelenést.
»Bárki is legyen, aki mögöttem halad, kérem, fedje fel magát!« – szóltam. Nem jött felelet.
»Ne tegye! Gyűlölöm ezt!«
Nagyon lassan továbbhaladtam, és aztán érintést éreztem a vállamon. Megfordultam, és ott állt egy angyal. Egyetlen fénynek látszott – ugyanolyan ragyogásnak és csillámlásnak, mintha egy csillagot látnál, csak sokkal-sokkal fényesebb volt. Annyit bírtam szólni, hogy »Helló!« Nem felelt. Olykor zavarban érzem magam, hogy angyalokkal kell beszélnem – és úgy képzelem, olykor ők is zavarban vannak, hogy beszélniük kell énhozzám. A kommunikáció a spirituális világban is éppolyan fontos, mint a mi fizikai világunkban, és néha ott is éppolyan nehéz. Szóltam tehát a jelenésnek, hogy számomra könnyebb lenne beszélni vele, ha valamivel emberszerűbbé válna a megjelenése.
Csak mikor ezt megtette, ismertem fel, hogy Mihály áll előttem. Negyvenes éveiben járó férfi alakját vette fel. 180 feletti, magas alkata, élénkkék szeme és hullámos, vállig érő haja nagyon jóképűvé tette.
»Nos, ez alkalommal kétségtelenül nagyon jóképű a megjelenésed!« – jegyeztem meg, és mindketten elnevettük magunkat.
Elindultunk az út szélén, toltam a babakocsit, benne az alvó gyermekkel. Mihály elmondta, azért jött, hogy beszéljen velem egy könyvről. Azt mondta, az angyalok számára fontos, hogy megírjak egy könyvet, és szeretnék, ha beleírnék bizonyos dolgokat ebbe a könyvbe. Azt feleltem, belül magamban már tudom egy ideje, hogy írnom kell egy könyvet, de egyúttal bevallottam az angyalnak, félek belevágni, nehogy nevetségessé váljak.
»Lorna, eljön majd a nap, amikor ezt megteszed értünk!« – felelte erre.
Sok-sok év után, most eljött ez a nap, és ez az első könyvem.
Első alkalom óta, hogy kisgyerekként megláttam őt a hálószobámban, Mihály – ez a gyönyörű angyal – rendszeresen meglátogat engem. Hol belép az életembe, hol eltűnik, van, hogy sétál velem, vagy leül a konyhaasztalomhoz, netán a tűz mellé, mondván, melegedne egy kicsit. Ilyenkor nevetve közlöm vele, hogy az angyalok nem fáznak, mire ő mindig azt mondja, el tudja képzelni, milyen az, mert már olyan sok emberrel volt dolga.
Úgy beszélgetünk, mintha ember-barát lenne. Van, hogy hétköznapi dolgokról váltunk szót, néha pedig nagyon komoly témákról. Azt mondja nekem, hogy egyre kevesebb ember kéri az angyalok segítségét, és így már az a rendkívüli helyzet állt elő, hogy többmilliónyi angyal van munka nélkül.
Ezért írom ezt a könyvet, hogy az emberek észrevegyék, angyalok járnak mellettünk, akik minden pillanatban körülöttünk vannak, nekünk csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és engedni, hogy segítsenek. Ennyire egyszerű ez. Hallgatom Mihályt, aki diktálja nekem, mit írjak, azt mondja, írjam, ami a szívemből jön.
Isten ideszórja ebbe a világba nekünk az ő gyönyörű angyalait, és mégis, sokan közülünk nem veszünk róluk tudomást. Ki kell nyújtanunk a kezünket, és kérni őket, hogy segítsenek. Ennyire egyszerű ez.”
A történet Lorna Byrne Angyalok nyelvén című könyvéből való
