“A következő hónapokban hideg volt, még havazott is. Egyik nap mindannyian kimentünk hógolyózni a kertbe. A gyerekek elkezdtek hóembert építeni. Figyeltem a kisebbik fiamat, Owent, épp egy hólabdát görgetett, és akkor egy angyal a fülembe súgott valamit, de közben nem jelent meg nekem.
»Te vagy az, Hosus angyal?« – kérdeztem.
»Nem, én Owen őrangyala vagyok – válaszolta az angyal, és közben még mindig nem jelent meg. – Szeretném, ha figyelnéd a fiadat! Mutatok neked valamit!«
Abban a pillanatban Owen megszólalt: »Mami, nézd, hólabda!« Bátyja, Christopher odarohant segíteni, és máris akkora hólabdát görgettek, hogy már majdnem akkora volt, mint Owen. »Már olyan nagyra csináltátok, hogy jó lesz a hóember testének! – mondtam, azzal megfordultam, és a ház felé indultam. – Már csak annyi kell, hogy csináltok egy focilabda méretűt a fejének, aztán kerestek hozzá köveket, az lesz a szeme, és egy répát orrnak.«
Akkor azonban megszólalt Owen őrangyala: »Hova mész, Lorna?«
Úgy képzeltem, az őrangyal csak annyit akart, nézzem végig, ahogy a két fiú görgeti azt a hatalmas hólabdát. Mindenesetre megfordultam, és akkor, íme, ott volt az angyal, Owen őrangyala felfedte magát előttem. Különlegesen magas volt, szeme lenyűgöző smaragdzöld. Ragyogva mosolygott, mintha csak azt akarta volna mondani vele: »Látod, Lorna, erről maradtál volna le, ha továbbra is hátat fordítasz nekem!« Finoman megmunkált páncélruhát viselt, mely ezüstnek látszott, ám egy pillanat múlva már színt váltott, lobogó tűz lett, ami erős ellentétben állt a környező hóval. Lába mintha belemélyedt volna a hóba és fénylett volna alatta, noha tudtam, hogy a talpa valójában nem érinti a talajt és a havat sem. Owen őrangyalának látványa már önmagában jókedvre derített.
»Lorna, nézd a fiadat!« – szólt az angyal. Alig mondta ki a mondatot, Owen felállt a hatalmas hólabda mellől, és széles mosollyal, nagy büszkén felém fordult. A következő pillanatban csodálatos, gyönyörű energia tört elő a mellkasából, mely minden másodperccel egyre nagyobbá vált. Kezdett alakot ölteni, pajzs formája lett, amely aztán átment egy gyönyörű szív alakba. Ez a szív tele volt élettel, és a smaragd, a zöld meg a kék színeiben játszott, mintha folyók vizei elegyedtek volna össze. Az energia ott lebegett a kicsi fiam mellkasa előtt, azzal összekötve.
Elképesztő látvány volt, teljesen elakadt tőle a lélegzetem!
»Mit jelent ez?« – kérdeztem.
Észrevettem, hogy Owen őrangyala már a bal oldalamon áll, keze pedig a vállamon nyugszik, ezért felé akartam fordulni, hogy szemből lássam – ő azonban szólt, hogy maradjak. Én pedig maradtam oldalt állva, nem fordultam szembe vele.
Az angyal folytatta: »A szív az élet pajzsát szimbolizálja, és azt, akitől az élet és a szeretet ered, a Föld védelmezőjét, szimbolizálja a jót és a rosszat is.«
Mosolyogtam, és így feleltem erre az angyalnak: »Egy felnőtt ember számára is rengeteg ennyi mindent képviselni, hát még egy kisgyereknek!«
Kértem Owen őrangyalát, segítse fiamat az útján, lássa el tanácsokkal, védelmezze őt.
»Lorna, amikor Owen felnőtt lesz, elmesélheted majd neki a mai napot, és megmondhatod, hogy én vagyok Traffikiss angyal.«
Néztem Owent, testvérével már a következő hólabdát gyúrta. A szíve előtt lévő pajzs lassanként összezsugorodott, és éreztem, hogy Traffikiss is leveszi kezét a vállamról. Egy rövid pillanatra láttam az angyalt Owen mögött, aztán a fiam nevetve térdre huppant, és szólt nekem, hogy segítsek neki.”
A történet Lorna Byrne Angyalok nyelvén című könyvéből való
