Közben a Parlamentben csak színfoltként tűnik fel egy-egy nő, fiatal lányokat lopnak el és prostituálnak, a nemi erőszaknál pedig még mindig sokan azt tartják a megerőszakoltról, miért kellette magát. S vannak jó páran, akik ”csak” a munkaerőpiacon szenvednek a hátrányos megkülönböztetéstől, amellyel akár minden hó végén szembesülhetnek, amikor fizetésüket kézhez kapják. A XIX. századi Európában még csak kétféle nő létezhetett csupán: a család önzetlen angyala volt, vagy gyűrött munkásfeleség. Jellemzésük is csak a két végletet ismert: vagy olyannyira szemérmes volt, hogy azt gondolta, az utódok az ajkak összeérintéséből születnek, vagy romlott utcalányként élt. Vagy kedvesen buta, és csak a drapériák színéhez és az időjáráshoz tudott valamicskét hozzátenni, avagy szikár, tudósnő volt, briliáns elmével.
Viktoriánus életkép
A társadalom sokáig a férjhezmenetelt várta el kötelező magatartásként, ha pedig ez nem sikerült, jött a megalázó bérmunka vagy a prostitúció. Nézzünk csak egy viktoriánus családot, például Baueréket! A jómódú borkereskedő papa meghal, éppen akkor, amikor tele van adósságokkal. Így az örökség szépen elmegy a kifizetésekre. Ott marad az özvegy, egy fiú- és három leánygyermekkel. A házat is el kell adniuk, így a család Martin munkahelyéhez közel költözik egy háromszobás lakásba. Mindannyian a fiú fizetéséből élnek. Az anya és leányai is munkát keresnek, de mivel érteni nem igazán értenek semmihez, hiszen eddig nem volt szükségük efféle tudásra, állás nélkül maradnak. Az egyik lány, Hilde hozzámegy édesapja régi barátjához, bár nem szereti az idős, háromgyerekes férfit. Pénzt ugyan nem tud hazaadni a családnak, de az ő etetése már nem gond. Ezután kiadják az egyik szobát. Idővel a posta úgy dönt, női dolgozókat is alkalmaz, és Thyra végre munkához jut, sőt, szerelemhez is. Beleszeret az egyik munkatársába, de nem mehet hozzá, hiszen ha megházasodna, le kellene mondania az állásáról. Anne úgy dönt, tanulni fog. Kölcsönöket vesz fel, újabb bérlőket fogadnak a lakásba, és a tanítóképzőre megy. El is végzi az iskolát, és külön költözik, magához véve édesanyját. Fizetése viszont a férfi tanárok bérének fele, mert Anne csak egy nő. Anne rájön, hogy ez egy lehetetlen megkülönböztetés, ebből a pénzből nem tudja eltartani mindkettőjüket, ekkor csatlakozik Anne ahhoz az új szövetséghez, amelyben már munkatársainak egy része is jelen van: a nők szavazási jogáért harcoló csoport tagja lesz. Túlzás nélkül mondhatjuk, az európai nőmozgalmat maga a szükség szülte.
Feminizmus és szüfrazsettek
1840-ben történt, hogy Amerikából két hölgy érkezett Angliába, hogy részt vegyen a Nemzetközi Rabszolgaellenes Kongresszus ülésén. A terembe be sem engedték őket, mivel nők. Persze, a két hölgy nemcsak igen mérges, de gyorsan fel is ismerte azt is, hogy a kongresszus ügye és az ő meghiúsult felszólalásuk közös alapokon nyugszik. És megszervezik a feminista mozgalmat. A nőmozgalom szétszórt, ezerarcú és folyton változó volt, mint maga a társadalom. Az egyik irányzat a nők gazdasági helyzetének változását követelte, a másik a magasabb szintű iskoláztatást, a harmadik a szavazati jogot. A század elejétől Angliában és Amerikában a szüfrazsettek lettek a nők szavazati jogának szószólói (suffrage=szavazat, választójog). Felfogásuk szerint a törvények addig nem vonatkoznak rájuk, amíg ők maguk nem szavazhatnak azokról, akik ezeket hozzák. (Ezekkel persze szép kis felháborodást váltottak ki.)
A nők mindenhol harcoltak a háborúk ellen is. Majd két hullámban megkapták a szavazati jogokat is. Az első a húszas években történt, a második a második világháború után, a negyvenes években. Az eufória nem sokáig tartott: beleejtették az urnába a kis cetlit, de sok változás nem történt. Idővel értették meg a nők, hogy saját akaratuk, saját életük és saját véleményük is lehet – köszönhetően a feministáknak. Egy idő után a nő már akár el is tarthatta magát, s kiderült: nem mindenki látja úgy a világot, ahogy a férfiak. Sőt, talán ez a világ mégsem a legtökéletesebb, hiszen a férfiak rendezték be.
A házunk tája
Feminista, akkor két dolgot gondolhatnak róla Magyarországon:
1. Leszbikus és gyűlöli a férfiakat, valószínűleg azért, mert az apja alkoholista volt és pedofil.
2. Ronda, vén, összeaszott és a kutyának sem kell, következésképpen a jogait követeli, de csak egy kiadós szexuális élményre vágyik.
Pedig, kérem, ez nem így van. A feminizmus leginkább a hatvanas években élte harcos mindennapjait, és ahogy elveszítette tömegmozgalom jellegét, az intézmények és a pozíciók megszerzésére kezdett törekedni. Nálunk azonban másként alakult a nők helyzete, köszönhetően az egykori politikai rendszernek. Az ötvenes években (a gazdasági érdekek miatt) a politika a nőket „kiterelte” a családból, aztán (a kellő népszaporulat miatt) a traktorról vissza a szülőszobába. És lett nőpolitika is, amely persze nem volt sokkal több üres szólamoknál. A hatvanas években kiderült, hogy egyre kevesebb nőre van szükség a gyárakban, így az újságok arról cikkeztek, milyen fontos is a kisgyereknek, hogy a mama mindig vele legyen. A nők olyan pozíciókba jutottak be, amelyekbe addig még nem, de utána jött a második műszak. A hetvenes években egyre jobban kiépült az a szolgáltatóipar, amelynek segítségével a nők nyugodtan dolgozhattak, miután bedobták az anyja után ordító csecsemőt a bölcsibe. 1979-ben a munkaképes nők hetvennyolc százaléka dolgozott. Viszont a bérek még mindig húsz-harminc százalékkal alacsonyabbak voltak, mint a férjekéi. A nyolcvanas évekre eljött a Kánaán, a teljes foglalkoztatottság képében.
Majd rendszert váltottunk, és megismerkedtünk a munkanélküliség fogalmával, bár inkább a férfiak lettek állástalanok. Így sokan váltak kényszervállalkozóvá. (A magánszektorban például harminc százalék a női vállalkozók száma.) A vezetők azonban még mindig nehezen adnak helyt maguk mellett, hiszen itt csak tíz-tizenöt százalék a női jelenlét. 1997-ben azonban Kádár Zsuzsanna megnyert egy precedens értékű pert egy monori cég ellen, akik asszisztensnek kizárólag férfit kerestek. Ám találkoztunk már olyan helyzettel is, ahol a jelentkező nőtől megkérdezték: Maga szült már?
Állásles
Ha ma keresünk munkát, szintén érdekes dolgokat tapasztalhatunk. Például, hogy soha nem lehetünk jó korban. Ha gyerekünk van, akkor az a gond – leendő főnökünk attól fél, hogy a tüszős mandulajárvány idején a csemete ott fog bujkálni az íróasztalunk alatt. Ha szülőképes korban vagyunk, az sem jó, mert bármikor anyává alakulhatunk, mely kiesést jelent.
Zeller Gyula tiszteletbeli professzorként tanít Szegeden, Pécsett és Székesfehérvárott. A közgazdasági tudományok doktorával a női jogok gazdasági oldaláról beszéltünk:
– Az egyenlő munkát, egyenlő bért elvet sajnos még nem sikerült megvalósítani Magyarországon. Egy nő nem tekinthető ”stabil” munkavállalónak, ezért idegenkednek még a női munkaerőtől sokhelyütt. Felemás egyenjogúságról beszélhetünk csak. Hiszen a huszadik században a nők nagy része nem a munkáért halt meg, hanem a munkától, mert iszonyatos volt a leterheltségük. Régen a férjben fel sem merült, hogy besegíthetne ő is a háztartásban. A múlt század második felétől indult el a kisebb tehermentesítés.
Megjelentek a boltokban a félkész ételek, egyre többen jártak vacsorázni éttermekbe, vettek mosogatógépet. Viszont ennek is meglett a hozadéka, mert az erre fordított összeget meg kellett keresni, és ez mozgásban tartotta az ördögi kört. Ma egy-egy vezető pozícióban már találunk nőt, de még igen keveset. Viszont egy-egy foglalkozási ágban már meglepően sok képviselőjük lehet, mint például a marketingszakmában, mivel a nők sokkal érzékenyebbek a fogyasztók igényei iránt, például a divat vagy az élelmiszerek esetében. Azzal azonban, hogy ez a nők évszázada lesz, már sokkal szkeptikusabb vagyok. A politika például teljesen a férfiak küzdőtere maradt. Minél keletebbre megyünk, annál rosszabb a helyzet.
Parlamenti csaták
kep(Érdekes, hogyha megjelenik egy hölgy a politikusok között, vagy nagyon támadják, vagy nagyon szeretik. Dávid Ibolya például a népszerűségi listák élén szerepel hónapok óta. Kristáné Aknai Erzsébet országgyűlési képviselő, és emellett az Emberjogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság női albizottságának is tagja.
– Ez a női albizottság mostanában leginkább úgy működik, hogy egy-egy pártot vagy külföldi személyt meginvitálva, összejövünk beszélgetni, legutóbb a Svéd Parlament elnöke volt a vendégünk. Még hosszú küzdelem van előttünk, az biztos, hogy a munkahelyeken, a közéletben is vezető pozíciókba juthassunk. Felmérésekből azt tudjuk, hogy a harmincas-negyvenes korosztályban jóval alulmaradnak a nők munkabérei, a fiataloknál ez már valamivel jobb. Persze, ez a közalkalmazottaknál, köztisztviselőknél szabályozva van, így itt nincsenek bérkülönbségek. Próbálkoztunk mi már többfélével. A nők egyenlőségével foglalkozó törvényjavaslattal, antidiszkriminációs törvénnyel, de még napirendjébe sem vette fel a Parlament. Az lenne a fontos, hogy ne csak általánosságok szerepeljenek a jogszabályban, hanem konkrétumok is, a kisebbségekről, a fogyatékosokról és a nőkről. Legyen benne, hogy egyenlő munkáért, egyenlő bér jár; az anyákra, dolgozó nőkre milyen kedvezmények vonatkoznak; és senki ne lehessen elküldhető, mert idős, és nő.
– Hogy a Parlamentben milyen nőként képviselőnek lenni? Semmi különbség nincs köztünk, talán csak annyi, hogy nekünk a mosdóban nem kell sorba állnunk, mert alig vagyunk – teszi hozzá a képviselőnő. – Csak kis lépésekkel haladhatunk. Évekkel ezelőtt az abortusz szabályzásáról is szinte nyugdíjaskorú férfiak döntöttek. Az Antall-kormány idején tíz százaléknyi nő volt a Parlamentben, tizenkét százalék a szocialisták kormányzásánál, most pedig 8,2. Amikor a parlamenti képviselőségre adtam a fejemet, megkérdeztem a családomat, hiszen egy mandátumot vissza lehet adni, ha a família nagyon ellenzi. A fiam akkor volt tizenöt éves, rábólintott, csak a férjem lázadozott egy kicsit. Persze, időközben megtanult főzni, és később vettem mosogatógépet is. Igazgatónő is vagyok egy iskolában, most vagyok a harmincadik tanévemben, tehát nem unatkozom. A pártunkban már sikerült megvalósítani a húsz százalékos kvótát (tehát kell ennyi nőnek lennie az elnökségben), de maradjunk a kis lépéseknél! Ha mi az ötven százalékot akartuk volna rögtön, még a húsz százalékot sem értük volna el. Ez egy lassan építkező folyamat, de mi nők, nehezen adjuk fel.
Nők Lapja vélemény
Szerintem, így történt
Hol volt, hol nem volt, még a világ kezdetén, élt egy férfi, akit Ádámnak hívtak. Aztán ez a férfiember nagyon unatkozott, és szólt az Istennek, hogy ez az egész paradicsomosdi nem megy neki valahogy az istennek se. Így hát Isten megteremtette Évát az ő társául. Telt-múlt az idő, és az ifjú párhoz beugrott, illetve becsúszott látogatóba Lucifer. Ősanyánk pedig úgy gondolta, elég gyümölcsöző a kapcsolatuk, és kóstolják meg az almát. Persze, ennek a bűnözésnek komolyabb következményei lettek: nem maradhatott az őspár a Paradicsomban. Bár nem kell ilyen tragikusan felfogni a dolgot. Hiszen még mindig paradicsomi állapotok uralkodnának, akkor valószínűleg arról írnék most önöknek, hogy a fűlevél szoknyához milyen háncstop illik, ha újság írnék egyáltalán. Így azonban Éva és Ádám között sem maradhatott fenn a rózsaszínköd-típusú állapot. Egy idő után mi, Évák is elkezdtük megunni, hogy csak az almákat szolgáljuk fel az Ádámjainknak. Sőt, mivel az Ádámok időnként háborúzni mentek, mi pedig otthon maradtunk, sok-sok feladathoz kellett felnőnünk. Ez sikerült is, csakhogy a hazatérők a viszontlátás örömei után újra át akarták venni a vezető szerepet.
