Négy rövid kérdésre volt csupán erőm. Egészséges? Fiú? Nagy? Szép? Még eljutott hozzám a négy igen, és már zuhantam is vissza. Gyönyörű gyerek, hallottam még becsukódzkodva. Tényleg szép, állapítottam meg másnap reggel, miközben az éjjeliszekrényen a képet nézegettem. Pedig nem sok látszott belőle, leginkább csak a csatakos fekete haja. De jó! Mindig azt képzeltem, fekete hajú lesz, hullámos fürtű, sötét szemű, barna bőrű. A képen pont ilyennek látszott.
Anyahiánya van, állt meg az ágyamnál a nővér, kezében pelenkával letakart, keservesen síró csomagot hozott. Annyira sírt, magyarázta, hogy már nem tudtunk mit csinálni vele. Levette a pelenkát, és letette a csomagot a párnámra. Egyszerre csend lett. Pedig egy szót sem szóltam, hozzá sem értem, épp csak a fejem bírtam felé fordítani, és ő mégis tudta, hogy már nem kell sírnia. Nincs miért, mert akihez tartozik, már itt van mellette.
Annyira más volt, mint a képen! Sokkal szebb! Nem lesz fekete, gondoltam, és megcirógattam az apró fürtöket, amelyek úgy ölelték körül a fejecskéjét, mint mesekönyvbe rajzolt napkorongot a szabályos, kunkori sugarak. Most már ne sírj, suttogtam, itt vagyok, itt a Mama.
Többet a hangját sem lehetett hallani. Hallja? – jött be a nővér egy este. Most fürdetik a maga fiát. Nem hallottam semmit. Hát ez az, nevetett, ez a gyerek nem sír, csak figyel. Mindezeken túl igen sokat aludt. Ami reménnyel töltött el közös jövőnkre nézve, ahogy az étvágya és a békésnek ígérkező természete is. Mennyi esze van! – álltak meg a nővérek az ágyánál, amikor látták, hogy ha hason fekszik, kis kezét a feje alá teszi, úgy szendereg. Azt is méltósággal tűrte, hogy a kórházban mindenki a lábát akarta látni. Jöttek sorba, orvosok, nővérek, látogatók, és nekem újra meg újra ki kellett szabadítanom a lábacskáját az angolpólya burkából. Láttatok már ekkora talpakat? – álmélkodott mindenki, én meg arra gondoltam, ez indulásnak nem rossz, és mi minden lesz még, amiben kitűnik majd!
Talán csak arra nem gondoltam, hogy leginkább abban, ahogy ezeket a hatalmas talpakat szilárdan megveti itt a földön. Erősen, már-már keményen. És ellenáll. Még nekem is. Nem simul, nem enged, nem adja magát. Ha harc, hát legyen harc, gondolja, én meg féltem, mert szeretném, ha megtanulna engedni, de nem akarom, hogy megtörjön. Hogy megtörjék. A kettő között kell egyensúlyoznunk, ezt a feladatot kaptam Vele – biztosan nem véletlenül.
Azt mondják, nehéz eset. Én azt mondom, különleges, kivételes ajándék. Akkor is, ha éppen nem akar lemenni tejfölért. Úgy gondolod, kérdezi, mint aki biztos benne, hogy csak rosszul értette, amit mondtam, hogy teljesen egyedül menjek le a boltba?! Igen, felelem nyugodtan, mert különben nem tudok mit önteni a túrógombócra. Elég nagy vagy már, a bolt sincs messze, lemehetsz egyedül. A mai világban?!! – kérdezi megrökönyödve, mint aki nem tételezett fel rólam ekkora felelőtlenséget.
A mai világban, akárcsak régen, a kisfiúk szívfájdító gyorsasággal nőnek meg. Tényleg nem volt rég, még a kezemben van a mozdulat, ahogy lila, macis rugdalózóba öltöztettem, most meg valószínűtlenül hosszú, ünneplő nadrágot készítek ki neki, és látom, éppen hogy csak jó rá. Ő is gondterhelten nézegeti, de egészen más miatt. Nem garantálom, Mama, hogy ennek nem lesz semmi baja, mondja óvatosan, én meg persze tudom, hogy a fekete nadrág délutánra porszürke lesz.
Jaj, amikor még a lila rugdalózódat hordtad…, sóhajtom, és megsimítom a fejét. Az ilyesmit nagyon szereti. De csak otthon, a négy fal között. És négyszemközt! Mert az érzelmes kisfiúból az iskola felé közeledve egy törpe macsó lesz, aki a foga között szűrve a szót közli velem, hogy inkább ne adjak puszit. Vagy, ha ragaszkodom hozzá, akkor még itt, a parkolóban. Otthon bezzeg imádja, ha dédelgetem. Ha arról mesélek, milyen volt a lila rugdalózójában. Hallgatja, aztán rám néz gyöngéden, bátorítóan a vállamra teszi a kezét, és azt mondja biztató hangon: Ne félj, majd úgy csinálom, hogy gyorsan nagymama legyél.
