– A gyerekek miatt van ám ez – mondta egy rettegetten szigorú tanár néni, aki képes volt egy hajnalon egy hatalmas adag pudingot fölvinni a Normafához, és ott egy fa legtetejében elrejteni azt. Kati néni, a könyörtelen tanár azt ígérte ugyanis az osztályának, hogy a másnapi kiránduláson meglepi őket. Olyat tesz, amire még álmukban sem gondolnak. A két legvásottabb fiú találta meg a fa ágai közt a pudingot, és nem hittek a szemüknek. Az osztály aztán, úgy, ahogy volt, befalta a meglepetést. Ők azok, akik ma, húsz év után is minden hónapban találkoznak a valaha fára mászó osztályfőnökükkel. Aki azóta sem felejtett el játszani.
Ezúttal Kati nénihez hasonló embereket kerestünk. Olyanokat, akik úgy döntöttek: felnőve, gyerekek közelében akarnak dolgozni. Talán azért, mert gyanították azt, hogy gyerekek mellett élni jó. Így választottak foglalkozást maguknak.
Rossznak lenni mulatságosabbJanikovszky Éva író
Amikor a napokban beszéltem Janikovszky Évával, először azt mondtam neki: “Isten éltessen, Éva! – Köszönöm – mondta, – köszönöm, de két hete alig élek, szerintem öt kilót fogytam, nem tudom letenni a telefont, mert állandóan csöng! Tudod, miért? Mert közhírré tétetett a születésnapom.
Hallgattam, ahogy ontja a jobbnál jobb történeteket – ki mindenki keresi fel -, ahogy azzal a szellemes, finoman gúnyoros, soha nem bántó fogalmazásban jellemzi a világot, és eszembe jutott a nekem már klasszikusnak számító első mondat a „Már óvodás vagyok” című könyvéből: “Amikor Dani először ment óvodába, nagyon örült annak, hogy már óvodába mehet, csak még annak nem tudott eléggé örülni, hogy ott is kell maradnia.”
A kis kötet annak idején – 1975-ben jelent meg először – huszonöt kemény forintba került, s 44 800 példányban nyomták ki. A „Ha én felnőtt volnék” című kedvencemhez tizennyolc forintért jutottam hozzá, innen is idézem az első mondatot: “Minden gyerek tudja (itt jön a Réber rajzolta minden gyerek), még a legkisebb is (ott áll a legkisebb), hogy rossznak lenni sokkal mulatságosabb (a lap alján ott a rossz), mint jónak lenni.”
És ha már elővettem a könyveket, nem tudtam letenni, elolvastam. Úgy, ahogy szoktam, mosolyogva, egy szuszra. Aztán föltettem Janikovszky Évának a legostobább kérdést (ahogy két hete mindenki fölteszi):
– Miért a gyerekek? Miért nekik ír?
– Mert őszinték, nyitottak – mondta -, és nem játsszák meg magukat. A közlendőjükben soha semmi “mögöttes tartalom” nincs. Egészen addig, míg nem kezdenek minket, felnőtteket utánozni.
A könyveit harmincöt nyelvre lefordították, az egykori NSZK-ban állami díjat nyert, és az idei Nemzetközi Gyermekkönyvnapon (amelyet mindig Andersen születésnapján, április 2-án ünnepelnek) őt kérte fel az IBBY, a gyermekirodalom nemzetközi szervezete a hagyományos könyvnapi üzenet megfogalmazására. Janikovszy Éva ezt írta:
A könyvekben minden benne van
Mi van a könyvekben? Ezen törtem a fejemet, amíg ott kuporogtam három-négy éves koromban nagyszüleim boltjában egy kis sámlin. A pénztárban nagymamám ült, a pult mögött anyám várta a vevőket… Otthon nálunk mindenki olvasott. Anyám is, apám is, nagyszüleim is? Mi van a könyvekben, mi az a titok, amelyet nem osztanak meg velem? Aztán megtanultam olvasni. És megtudtam, mi a könyvek titka. Az, hogy minden bennük van. Nemcsak a tündérek, a manók – benne van a jó meg a rossz, az igaz és a hamis – ez mind, mind elfér a könyvekben. Nyisd ki a könyvet! Megosztja veled minden titkát.
Megkérdeztem, mit üzen még a gyerekeknek. És mit a szüleiknek.
– A szüleiknek azt üzenem, hogy az ég áldja meg őket, figyeljenek oda rájuk! A gyerekeikre. Ha egy gyerek beszélni kezd, hogy ez vagy az volt az iskolában, akkor tegye le, zárja el, csukja be, és figyeljen rá! Mert ha nem hallgatják meg, egyszer csak másnak fogja elmondani. Aztán már senkinek sem. És meséljenek nekik kiskorukban, mert teljesen reménytelen mese nélkül, igazi együttlétek nélkül felnőni.
– És a gyerekeknek?
– A gyerekek értenek a szóból. Nekik azt üzenem, gombolják be a kabátot, ha hideg van!
Hozzuk haza örökre!Misák Lajos és Ágnes, nevelőszülők
A Misák házaspárt akkor ismertem meg, amikor Somát egy évre magukhoz vették. Soma egy barátnőjük kisfia volt, akivel nehéz élethelyzetében lévő anyja nem bírt. A gyerek csavarogni kezdett, az osztályzatai vészesen romlottak. Akkor Misák Ági és férje beszéltek az édesanyával, majd Somát elvitték a házukba, ahol az idő tájt hat gyerek, két kutya, néhány macska és számos egyéb kedvenc állat élt.
Soma bizonyítványa az év végére kikerekedett, megszokott egy rendszert, és megismert egy családot, ahová mindig visszamehetett. Innen került haza az édesanyjához.
Misákék 1986 óta hivatásos nevelőszülők. Két saját gyerekük mellett hét másikat fogadtak a családba. Pátyon laknak.
– Úgy kezdődött, hogy a lányunk nyolcadik után egy csecsemőotthonba ment dolgozni. Tizenöt éves volt, és mindig úgy jött haza, tele fájdalommal, hogy miért kell annyi kisbabának intézetben lenni. Mondom a férjemnek, Lajos, ebből gyerek lesz… Nemsokára könyörgött is a lányunk, anya, csak egyet hozzunk haza abból a sokból. Mondtam, nem. Akkor legalább csak hétvégére, kért újra. Ilyet nem lehet egy gyerekkel csinálni, mondtam neki, akkor már hozzuk haza örökre. Így került hozzánk pici korában először egy testvérpár. Egyikük most Németországban fog dolgozni, mint szociális munkás, a másik országos karatebajnok lett.
Rá két évre egy hároméves ikerpár került hozzánk, és kértük, legyen itt a kishúguk is, egy tizenhat hónapos baba. Az ikrek idén érettségiznek, az a kisbaba most gimnazista. Öt éve szólt a telefon, hogy egy borzalmas tragédiát szenvedett két pici gyerek vár családra. Nem válaszoltunk. Aztán néhány hónap múlva megint szólt valaki. És akkor azt mondtuk a férjemmel, ezek a gyerekek valamiért ránk várnak… És hazahoztuk őket. Most már jól vannak. A kisebbik még mindig nem hozta be a kortársait. De be fogja hozni.
Misák Ági kilenc gyerekre főz. Hihetetlen derűvel és energiával tereli a mindennapokat. Mindenkinek megvan a feladata. Van, aki a kertet tartja rendben, van, aki a konyhában ügyeskedik. Amikor az apjuk beteg lett, a harmincéves nagyfiú hazajött, itt vállalt munkát Pátyon, hogy otthon segíteni tudjon. A hangos és temperamentumos Ági, mint egy kotlós tartja össze a famíliát, fáradhatatlanul. Lajos, a férj, a meggondolt, most lábadozik a betegség után.
– Amikor a gyerekek kicsik voltak, mindig azt mondtuk: ti nem a hasamban születtetek, hanem a szívünkben. Tudják, hogy van egy édesanyjuk és van egy anyjuk. Ők az én gyerekeim, látom rajtuk, hogy átérzik, mi az, segíteni egy másik emberen. Az ikrek most jelentkeztek szociálpedagógiát tanulni.
A teljes cikket a Nők Lapja oldalain olvashatják…
