Van itt néhány apróság. Eszter hozta fel őket, mert szeretett volna egy délután babakocsi, hátizsák, zsebbe gyömöszölt cumisüvegek, retikülbe rejtett tartalék pelusok, és neszesszerből kipotyogó rágicsák nélkül közlekedni a városban, úgy, ahogy azt más nőktől látta, mert ő maga már csak igen halványan emlékezett rá. Sorra pakolta le az előszobában a kicsit, majd a nagyobbacskát, végül a hozzájuk tartozó hatalmas málhát, aztán bizonytalan léptekkel és üres, tanácstalanul himbálózó kezekkel egy bevásárlóközpont felé vette az irányt.
Attila tisztes távolból, a laptopja fedezékéből figyelte a jelenetet. Talán abba az utolsó, mentő lehetőségbe kapaszkodott, hogy hároméves koruk előtt az emberek könnyen az enteriőr részének vélhetnek egy mozdulatlanul gubbasztó alakot, és nem sok figyelmet tékozolnak rá. Kisbence és Rozika azonban csalhatatlan ösztönnel az íróasztal felé indultak, majd nutellás kezükkel a vadonatúj, huszonnégyezer forintos farmerjébe csimpaszkodva felszólították, legyen ő a fődinó, és nyargalja körbe a szobát.
Attila arról híres, hogy minden szorult helyzetből remekül kivágja magát:
– Tudom, már! Leugrom a videotékába, és hozok nektek egy mesefilmet, olyat, amelyikben három dinó kinyiffantja egymást.
Rozika és Kisbence el volt bűvölve.
– Ugyan, dehogy nyiffantja, a dinók nagyon kedvesek, mind jó barátok – sziszegtem Attila felé, majd valóban gyilkos pillantást vetettem utána, ahogy elviharzott.
Ennek már három és fél órája. Nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni, de van egy olyan érzésem, hogy Attila ebben az egészen különleges válsághelyzetben magamra hagyott. Kétszeres cserbenhagyásnak számít, minthogy az egész az ő ötlete volt. Attila javasolta (miután már hetek óta nyüstöltem, hogy az új tender és a pr-kampány közé próbáljuk meg beszorítani valahogy a babaprojektet), hogy előbb győződjünk meg róla, valóban érettek vagyunk-e már a szülői szerepre.
– Elég érettek?! – sikoltottam. – Könyörgöm, betöltöttük a harmincat, én már a nagymamaságra is felkészültem.
– Felkészültél. Azt te csak hiszed! – vágta ki diadalmasan. – Majd ha hidratálókrémek és light joghurtok helyett leveszöldség meg bébipapi lesz a frizsiderben. Majd, ha a fehér pamutbugyi fölé domborodik a hasad, és a fekete éjféli csapdáról egy Agatha Christie-krimi jut az eszedbe, akkor talán. Esetleg.
– Nem gondolod, hogy kissé eltúlzod ezt a dolgot? Nem bombatámadásra kell felkészülni, csak egy kisgyerekre.
Sokatmondóan ciccegett. Mire én teátrális mozdulattal bedobtam a tablettás dobozt a szemétbe. Úgy vetette utána magát, mintha az élete függne tőle. Persze, az is függött, bizonyos értelemben. Aztán álnokul a hormonháztartásomért aggódott, hogy az ilyesmit nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra abbahagyni, meg ilyenek. Nem szóltam semmit, csak elővettem a híres “na jó, te tudod” pillantásomat, amelytől a férfiak általában egytől egyig berezelnek.
Ő is meginogni látszott egy pillanatra, inkább csak egy pillanat töredékrészére, aztán máris felragyogott:
– Tudod, mit? Próbáljuk ki egy hétvégére!
Persze a hétvégéből mindössze egy szombat délután lett, Eszter így is kitörő lelkesedéssel fogadta az ötletünket. Hangsúlyozom, a kettőnk ötletét, sőt mindenekelőtt Attiláét, aki, mint említettem, leugrott a videotékába három órája és negyven perce. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak, és akkor még enyhén fejeztem ki magam. Hogy is van az a sztori a színésznővel, aki öt év után egy nyakigláb szőke oldalán viszontlátva a férjét, rezignáltan mindössze ennyit jegyzett meg: “Nem azt mondtad, hogy leszaladsz cigiért a sarki fűszereshez?”
– Kölcsönadod a Kishableány jelmezhez? – érdeklődött Rozika tapintatosan, mint aki teljes mértékig tisztában van vele, milyen gondolatokat zavar meg. Hóna alatt kedvenc, fehér madeirás miniruhámat szorongatta, amelyre máris rárajzolt néhány aranysárga pikkelyt. Ha valaki azt meri állítani, nem a ruha teszi az embert, semmit nem értett meg a nőkből. Amennyiben Rozika első, kiscsoportos bulijára, az én kis nyári madeirásomat akarja bedobni, akkor ezt a kérést nem tagadhatom meg tőle. Egyesült erővel rajzoltuk tele aranysárga pikkellyel.
Elégedetten dőltünk hátra, amikor Kisbence szilvakékbe játszó arcszínére lettem figyelmes.
– Biztos megint lenyelt valamit – legyintett Rozika bennfentesen. Éreztem, hullok szétfele. Nem pánikba esni! Először is összpontosítok. Kisbence ettől annyira megrémült, hogy éktelen sivalkodásba kezdett. Óvó, anyai ösztön helyett a tudatalattim mélyére szorított gyermeki énem támadt fel. Anyut tárcsáztam kétségbeesetten. Aztán az ügyeletet. Végül a mentőket. Akkor Kisbence hirtelen elnevette magát. Szivárvány jelent meg az arcán: könnyek és mosoly egyszerre. Végső aduként kivágta elém szilvakék szemfestékemet.
Ebben a mély, lélektani pillanatban vágtatott be Attila. Hóna alatt egy felfújható dinófigura, három korhatár nélküli rajzfilm, instant kakaópor, C-vitaminnal dúsított gumicukorka.
– Na, mozizunk egyet? – kérdezte vidoran, majd levetette magát a kanapéra, ölébe vonta a srácokat. Háromnegyed óra múlva, mikor már anyu, a háziorvos, a mentő, valamint Rozika és Kisbence is elhagyták a terepet, ábrándos tekintettel megjegyezte:
– Igazad volt. Azt hiszem, mindketten felnőttünk már a gyerekekhez.
