Ezzel bármit megakaszthatunk! Nem véletlen hát, hogy magára valamit is adó férfi már prepubertás korában szívószálból és gyufából úszót szerel magának, levág egy viszonylag egyenes botot, és naphosszat csak lógat a vízparton.
Nekem valahogy mégsem sikerült megszeretni a horgászatot. Egyik legkorábbi élményem, amikor a család barátja, Misi bácsi magával vitt pecázni. Lehettem vagy négyéves. Ahogy caplattunk a Duna-parton, kezemben a felszereléssel, a horog beleakadt a fürdőnadrágomba. Rángatni kezdtem, hogy kijöjjön, de megmakacsolta magát. Misi bácsi először kézzel próbálta kiszedni a horgot, de amikor nem sikerült, arra jött rá, hogy a legegyszerűbb az lesz, ha foggal elharapja a damilt a horog felett. Egyébként volt nála kés is, de lehet, hogy nem mert bicskával hadonászni a fürdőnadrágom körül. Végül aztán letérdelt elém, és elkezdte harapni a vastag süllőző damilt, ám az csak nem akart engedni. Ekkor jelent meg a halőr… Misi bácsi az eset után egy másik faluba költözött, feladta hobbiját, a horgászatot, és azóta a fúrás-faragásnak él.
Persze, azóta is próbálkoztam a horgászattal, de legtöbbször katasztrofális eredménnyel. Egy ideje már csak azért járok ismerősökkel horgászni, hogy a vízparton beszélgessek velük, aminek ők nem igazán örülnek, mert elvileg csendben kellene maradni: a halnak is füle van. Így aztán a legtöbbször hallgatásra vagyok kárhoztatva, és csak bámulom a horgászokat.
Rengetegféle van közöttük. Van, aki fürdőnadrágban ül a parton, rákvörös, az egyetlen árnyékot csak mérhetetlen sörhasa veti a földre, akár egy világvégét jelző teljes napfogyatkozás.
Mások beöltöznek. A fejükön Surda-kalap, felveszik az ezerzsebes horgászmellényt, és szentségelnek, amikor nem találják sehol a csontkukacot.
Sokan söröznek, ami egy hosszabb horgásztúrán azzal az eredménnyel jár, hogy elvétik a bedobást, megakasztanak valami ezeréves uszadékfát, melyet aztán fárasztani kezdenek, de végül győz a gravitáció és a farönk, emberünk pedig beleszédül a habokba.
A legtöbben azonban hallgatnak, és üveges tekintettel merednek az úszóra vagy a kapásjelzőre. Mire gondolnak ilyenkor? Fogalmam nincs. Egy biztos: sem a család, sem az asszony nem jön velük, és élek a gyanúperrel, hogy a „horgászat szépségei” rubrikában ez a tény a vezető helyek egyikét foglalja el.
A múlt héten azonban a bátyámmal ellátogattunk a tököli telepített horgásztóra. A telepített horgásztó azért jó, mert az is fog halat, aki addig életében soha. Még én is. Ugyanis az ilyen tavat folyamatosan töltik hallal, és ha valaki egy vödör vizet akar kimerni belőle, tényleg szét kell zavarni előtte a pontyokat. Igazi horgász megveti az ilyen helyeket, perverznek tartja azokat, akik oda járnak, aztán egyszer, amikor arra vetődik, látja, hogy többkilós, leendő áldozatok ugrándoznak ki a vízből, mégiscsak beóvakodik, majd megmártja az úszót. Mi is így tettünk.
Kölcsönkaptam az egyik botot, és eljátszottam kisded játékaimat. (A zsinóron akaratlanul gordiuszi csomót kötöttem, majd a horog beakadt a nadrágomba. A bátyám lesújtó pillantásokat vetett rám, majd ennyit mondott: „Misi bácsi”.) Ám egyszer csak a vízben lengedezett az úszóm, a tekintetem üvegessé vált, hirtelen egy Surda-kalap került a fejemre, és eszegetni kezdtem a csalinak szánt konzervkukoricát. Tökéletesen átlényegültem.
Az első ponty fél óra múlva húzta le az úszót. Igaz, ezt nem vettem észre, mert közben sörért mentem. Mire bevágtam a dögnek, késő volt, elvitte a szerelést úszóstul-ólmostul. Eljött az idő, hogy újabb horgot akasszak be véletlenül valamelyik ruhadarabomba. Körülbelül fél óra telt el. Feszülten figyeltem. És akkor megtörtént.
Az úszó előbb meglibbent, aztán kiemelkedett, és felfeküdt a víztükörre. Aztán eltűnt.
– Most! Vágj be! – szólt halkan a bátyám.
– Néddmáhogyvisziazannyát! – üvöltöttem torkom szakadtából, ezzel pedig az összes horgász számára egyértelművé vált, hogy életemben először pecázom.
Hihetetlen küzdelem vette kezdetét. A fenevad egy motorcsónak gyorsaságával indult meg a tó közepe felé.
– Engedd… – mondta a bátyám. – Most… most pedig húzd meg egy kicsit! Fáraszd!
És fárasztottam. A bot vége karikára hajlott, éreztem, hogy a ponty rájött: méltó ellenfélre akadt bennem. Adrenalin ömlött szét az ereimben. Ősember voltam, vadász (halász), aki zsákmányt ejt a családjának. Aztán megláttam az áldozatomat. Feljött a víz színére, hánykolódott, néha rám nézett. Barbár öröm lett úrrá rajtam, elharaptam a nyelvemet, úgy élveztem a gigászi csatát. A ponty újra a tó közepe felé tartott: gondolom, utolsó esélyként a vízből kiálló villanypózna köré akarta tekerni a damilt. Ezt nem hagyhattam. Ereje fogytán volt, és nemsokára a bátyám megszákolta életem első halát, egy négy deka híján két kilós nyurgapontyot.
– Elviszitek? – kérdezte a büfés lány.
– Naná – mondtam.
– Ezerkétszáz forint lesz. (A telepített halastón nemcsak a napijegyért, de a kifogott halért is fizetni kell.)
Hazáig nem lehetett beszélni velem. Eksztázisban voltam. Egészen addig, amíg anyám meg nem szólalt:
– A halboltban ötszáz forinttal olcsóbban juthattunk volna ugyanilyen pontyhoz.
Ekkor cinkosan összenéztünk a bátyámmal, és ebben a nézésben benne volt minden. Például, hogy a halboltban nem akadna belém egyetlen horog sem. Nő ezt nem értheti meg soha. Talán csak Misi bácsi.
