A Bűn és bűnhődésben úgy játssza Raszkolnyikovot, hogy a mozgás, a zene, a jelenlét éppoly fontos kifejezőeszköze, mint a szöveg. Családi örökség nála a néma színjátszás szeretete, hiszen édesanyja, Uhrik Teodóra a pécsi társulat volt első balerinája, aki a táncművészek közül elsőként vállalta a szülést.
Gyakorlatilag a színházban nőtt föl.
– Úgy hároméves koromtól anyámék nagyon sokszor bevittek a próbákra, amikor épp nem tudtak hová tenni. Az egész társulat velem szórakozott, nagyon szerettem őket. Hatéves koromig bejárhattam a női öltözőkbe is.
És azóta?
– Kitiltottak. Azt mondták, hogy már nagy vagyok.
Édesanyjáról többször nyilatkozott, de édesapjáról semmit sem tudok.
– Elég hamar elváltak. Tizennyolc éves koromig anyámmal és nevelőapámmal, Lovas Pállal éltem Pécsett. Apámmal csak nyaranta találkoztam. Őt Kamarás Andrásnak hívják, grafikus, de nagyon sokféle dologgal foglalkozik. Éveken át készített plakátokat, lemezborítókat. Amikor Cziffra-ösztöndíjjal kikerült Párizsba, második feleségét is vitte, aki ott topmodell lett. Majdnem minden nyáron elutaztam hozzájuk.
Nem kis kaland egy pécsi kamasz számára.
– Elég jó helyekre eljutottam tizennégy-tizenhat éves koromban. A világ leghíresebb divattervezőinek bemutatóira jártam.
Jóban van az édesapjával?
– Amikor tizennyolc éves koromban fölvettek a főiskolára, már itthon élt, és hozzá költöztem. Ez átformálta a kapcsolatunkat. Korábban sok dac volt bennem, de ahogy teltek az évek, nagyon-nagyon közel kerültünk egymáshoz.
A legsikeresebb színészek egyike. Egyszerre négy-öt darabban játszik, főszereplő egy televíziós sorozatban, évente több film is összejön. Szerencse vagy tehetség?
– Az szerencse volt, hogy annak idején Ruszt József rám osztotta Othelló szerepét. A megelőlegezett bizalom utólag tébolyult ötletnek is bizonyulhatott volna. Az igazán nagy szerencse az volt, hogy jól sikerült eljátszanom. Ha megbukom, két-három évre kilövöm magam a pályáról.
Belegondolt ebbe, amikor vállalta?
– Persze, nyilvánvaló volt. De ha van egy ekkora sanszod, miért ne vágnál bele? Ha buksz, akkor buktál. Bejött, ám nem ez volt az egyetlen, amelyben bíztam, több vasat tartottam a tűzben. Külföldi filmekben is játszottam, de itthon is kaptam feladatokat, és mindent elvállaltam, a szinkronizálástól a versmondásig. Sok szerep – sok fotó. Komoly képanyagot válogattam össze magamról. Fontos dolog, mert ha ma képet akarsz egy színésztől, akkor ad egy öt évvel azelőtt játszott szerepében készült színházi felvételt.
Saját menedzsere is van, Stern Éva.
– Persze, sokan allergiásak erre is. Nem értik, hogy miért van rá szükség. Én abból indultam ki, hogy a könnyűzenészeknek is intézi valaki a dolgait, szervezi a fellépéseket, lemezeket. Ez nekem is jó. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok egy elszállt, nagyképű barom, nem tudom saját erényeimet hangsúlyozni. Nem is lenne hiteles. Jobb, ha ezt Éva csinálja. Már több mint két éve dolgozunk együtt, és Éva az első pillanattól kezdve ragaszkodott hozzá, hogy mindenben együtt döntsünk. Egy-egy helyzet előtt fölvázolja a lehetséges alternatívákat, aztán határozunk. Mióta ő van, “csak” a “színészet” a dolgom.
Úgy tűnik, hogy ki tudja használni a lehetőségeket.
– A mi generációnk pont megélte a rendszerváltást. Egyik barátom szerint mi voltunk az elsők, akik váltani tudtak, képesek voltak valami újszerűt kezdeményezni. A mostaniakon viszont sokszor azt látom, hogy nincsenek igazán céljaik. Feloldódni látszik ugyan bennük a kelet-európai görcs, ugyanakkor kényelmesebbek, mint mi voltunk, elvannak mindennel, úgy ahogy van.
Szereti ezt a világot?
– Próbálom elfogadni, bár sokszor én is azt érzem, hogy nincs, ami motiváljon. Még nagyon sok minden van bennem, amit ki kell hoznom, fel kell szabadítanom. Ez indít arra, hogy újabb dolgokat mutassak meg. Estéről estére nekimegyek, elengedem az ösztöneimet, és végigmegyek a pályán. Minden előadáson megváltozik a szerep. Technikailag megcsinálom, amit kell, tudom, hogy mi hol van, ezzel együtt még engem is érdekel, hogy aznap mi sül ki az egészből.
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
