Dorka és Sziszi bőrig ázva dugták be a fejüket az ajtón, Dorka csapzott hajából csöpögött a víz, és a szeme… a szeme szomorú – állapította meg magában az anyja, és nyilallva összeszorult a gyomra. A lány Sziszivel csatangolt a szigeten, és az anyja tudta, hogy friss szerelmi bánatát boncolgatták, újra, ezredszer, csak a hirtelen jött vihar kergette haza őket az otthon biztonságos menedékébe.
– Hozok egy forró teát – mondta készségesen –, addig szárítsátok meg a hajatokat!
Mire a zöld tea elkészült, a két ázott kis veréb már a nappaliban viháncolt. Aztán a nevetést mintha elvágták volna. Hirtelen hatalmasat villámlott, zengett az ég. Anya épp bevitorlázott a tálcával, és Dóri, mint gyerekkorában, hozzábújt a kanapén, ő meg átölelte, mert tudta, fél a vihartól. Mint ő. Szinte a bőrén érezte a fájdalmat, amely a lánya lelkében dúlt. Mennyire ismerte ezt az érzést, a szenvedély emésztő erejét. Sziszi közben háziasan töltögette a teát, bekapott egy-két kockacukrot a barna fajtából, és bevackolta magát a fotelba.
– A szigeten voltatok? – kérdezte halkan az anya.
– Ühüm, – bólogatott a cukrot majszolva Sziszi.
– Egyszer én is bőrig áztam ott, ugyanígy – mesélte tűnődve az anya, és ösztönös mozdulattal lánya ölébe hajtott fejét simogatta. – Halálosan szerelmes voltam egy karmesterbe. A koncert utolsó perceiben kezdett szakadni az eső, de én csak ültem a nézőtéren, mint akit megbabonáztak. A többség esernyő alatt udvariasan kivárta a koncert végét, majd a taps után hirtelen üres lett a nézőtér. A zenészek is szinte futva távoztak. De ő egyszer csak ott termett előttem. “Gyere, menjünk!”, súgta gyöngéden, közben sietve kibújt a frakkjából, és a vállamra terítette. Úgy nézhettem ki, mint egy ázott fecske, azonban nem érdekelt. Húzott, vont, átölelt, védett. “Kerítünk egy taxit” – biztatott. Ám a platánok alatt csókolózni kezdtünk, és tökéletesen megfeledkeztünk a taxiról. Vacogtam, és fázott a lábam a szandálban. A járda szélén, mert lent egy pocsolya volt, a karjába kapott. “Tegyél le, tegyél le!”, kapálóztam, de közben szorosan öleltem a nyakát, boldogan. És akkor, a válla fölött láttam meg, hogy távolabb, a kis tó partján a viharos szélben hajlonganak, táncolnak a tűzliliomok.
– És mi lett aztán a karmesterrel? – kérdezte kíváncsian Sziszi.
– Elutazott, és én nem mentem utána. Úgy alakult, hogy nem mehettem. Akkor azt hittem, belehalok. Hónapokig úgy járkáltam a világban, ha egyáltalán kimozdultam otthonról, és nem a plafont bámultam, mint egy alvajáró. Egyik reggel lementem tejért meg kifliért, és leléptem egy autó elé, hajszál híján elgázolt.
– Hülye liba! – üvöltötte a sofőr, mert halálra rémült. De nem bántam. Ha elüt, azt se bántam volna. Minden mindegy volt. Akkor.
Ám az idő, a bölcs szipirtyó óvatosan becserkészett, fátylat borított a múltra. Mennyire gyűlöltem érte, hogy már a fájdalom se az enyém! Csak a fásultság maradt, a szerelem, és az emésztő szenvedély. Akkor nem tudtam, ahogy ti se tudhatjátok még, hogy lénye abban az emésztő tűzben örökre a lelkemhez forrt. Erről szól minden igaz szerelem. De azóta, ha a viharban táncolnak a tűzliliomok, rá gondolok. Veled is így lesz, meglátod, szívem.
