– A szülei ezt hagyják, nem szólnak rá, és én félek, hogy egyre jobban belelovalja magát. Igaz, hogy máskor jól játszik a kicsivel és aranyos vele, de ezeket a kitöréseket szerintem egészen le kéne tiltani, és ezzel rajta is segíthetnének. Volt már olyan, hogy sírva kiabálta ezt a bizonyos “nem kell”-t, és az öklével csapkodott Vera felé, úgy kellett elrántani előle. Szerintem soha nem lehet tudni, hogy amikor egész kedvesen simogatja, mikor fogja hirtelen megszorítani vagy megnyomkodni. Igaz, ilyenkor már rászólnak a szülei, de idáig azért jut el, mert előtte már szavakban azt mondhat, amit akar. Mi volna ilyenkor a helyes magatartás? Nem kellene-e már most megtanulnia, hogy nem szabad gyűlölködnie, mert ha ez tettbe fordul át, abból bizony nagy baj lehet. Én egyszer megkérdeztem: “Miért kiabálod ezeket?” – Mire ő azt válaszolta: “Mert haragszom!” – “Kire haragszol?” – “Verára.” – “De hát ő nem tehet róla, hogy itt van!” – “De!”. Itt lezárult a beszélgetés, utána a gyerek mégis megnyugodott.
Válasz:
Mindaz, amiről ír, jól ismert, és már sokszor beszéltünk róla. A testvérféltékenység, amelyik legkínzóbban általában az első gyereket gyötri meg, aki egy ideig – Dávid esetében két évig – egyetlen gyerekként lehetett szüleivel, anyjával. Ha rokonok vagy barátok, ismerősök jöttek, ő volt a gyerek, minden gyereknek kijáró figyelem csak feléje fordult. (Időnként szorongató látni, mikor “a kicsi” megszületik, hogy a látogatók vagy az utcán az anyával beszélgetők mennyire nem törődnek a már ismert “nagy”-gyal, minden figyelem csak a kicsi felé fordul.) Ilyenkor aztán a nagyok leleményes ötletekkel állnak elő. “Dobjuk ki Ferikét az ablakon.” “Tegyük a kukába.” “Ejtsük be a hídról.” Ugyanakkor ugyanez a gyerek, ha mondjuk a szomszéd bácsi a kocsi fölé hajol, és “viccesen” azt mondja, hogy “Elviszem a testvérkédet! Kell nekem!” – akkor a nagy ellöki a bácsit, “megvédi” a kicsit, és kijelenti: “Nem! Ő az én testvérem!”
De hiszen maga is ír arról, hogy “máskor jól játszik a kicsivel és aranyos vele”. Igen, mind a két érzés őszinte. Mint ahogy őszinte általában a simogatás is, és aztán a hirtelen megszorítás indulata is. Ez az ambivalencia – a kétértékűség – a testvérek kapcsolatában különösen kis korukban lehet erős.
Azon kívül: Dávid most a harmadik életévében van; erről el szokták mondani, hogy nehéz időszak, dackorszak, az öntudat erősödésének ideje… Én úgy gondolom, hogy jó, ha kimondhatja hirtelen támadt érzéseit, mint ahogy a magával folytatott beszélgetésben is kimondta és megnyugodott. Maga sem “tiltotta le”, mint ezt a szülőknek tanácsolná.
Nem hiszem, hogy jó volna, ha például egy olyan ötletre, hogy Ferikét – aki éppen bekakilt, és most tisztába kell tenni – dobjuk ki az ablakon, azt válaszolnánk: “Te kis Káin! Megölnéd a testvéredet?!” Nem. Inkább valami ilyesmit mondhatnánk: “Zsoltikám, téged se dobtunk ki az ablakon, pedig te is bekakiltál. Ő is a mi gyerekünk…” – és így tovább.
Különösen ingerültté teheti a gyereket, és a helyzeten is sokat ronthat, ha szóbeli paranccsal – vagy érzelmi terrorral – arra akarjuk kényszeríteni, hogy “szeresse” a testvérét és ezt mutassa is ki, ennek megfelelően viselkedjen. (Az így gyötört, képmutatásra nevelt gyerekekben rettenetes agresszió halmozódhat fel, amely aztán az óvodában vagy az iskolában vagy a játszótéren robbanhat ki, látszólag érthetetlenül, más, többnyire kisebb gyerekekkel szemben.)
Tudnunk kell, hogy hirtelen fellobbanó haragot, gyűlöletet mindenki érezhet, szeretteivel szemben is. A klinikai praxis meggyőzően tanúskodik arról, hogy a kisgyerekekben egy pillanat alatt fellobbanhat akár a “halálkívánás” is, legszeretettebb édesanyjával szemben, amiért aztán tüstént súlyos bűntudatot érez. (A gyerekek lövöldözős játékaiban – amikor a halálos lövést gyakran a feltámasztó lövés követi – ezek az indulatok is feldolgozásra kerülnek.)
Nagyon nagy különbség van tudatosan átélt – esetleg gyötrelmes – érzés és fantázia, illetve a tudattalan (mert elfojtott, mélységekből felfakadó) indulatroham és tett között.
A fordulópont című folyóirat 11. számában (2001/1) Fischer Eszter ír kitűnő ismertetést Alice Miller, svájci pszichológus híres könyvéről, melynek címe: Kezdetben volt a nevelés. A könyvből és az ismertetésből nyomon követhetjük, hogy miként születnek a gyűlölködő hitlerek (Hitler gyerekkorát is megismerhetjük). Kiderül: nem a negatív érzések átélése – és kimondása – veszélyes a gyerek (és később környezete) számára, hanem ennek letiltása, ami aztán ezeket az érzéseket másokra – más területekre – tolja át, valódi eredetétől elszakítva megideologizálja.
