Hogyan hangolódsz a műsorra? Van valamilyen sajátos technikád?
– Abszolút semmi. Tizenhárom éve gyakorlatilag a hírműsorok, aktuális műsorok környezetében élek. Ez egyszerűen az életformámmá vált. Nagyon érdekes volt, amikor a múlt héten szabadságon voltam a horvát tengerparton. Fél hat tájban egyszerűen megbolondultam. Valamit csinálnunk kellett, kávét akartam inni, mert adás előtt mindig kávézom. Azt éreztem, hogy az adrenalinszintem nincs rendben, kizökkentem a megszokott ritmusból. Elmentem úszni a nyílt tengerre, hogy levezessem a nyugtalanságot, aztán autóztam a szerpentineken. Ez az életformám; nem kell ráhangolódni. A tizenhárom év úgy beleírta a biológiai órámba ezeket a kódokat, hogy automatikusan ráhangol a melóra.
Amikor beülsz a kamera elé, és elindul a főcím, megemelkedik a vérnyomásod? Ha lenne rajtad egy mandzsetta, mérne valamilyen változást?
– Nem. De már nem is lenne szabad, hogy mérjen, ha megvan az egészséges kondicionálás. Össze kell szedned magad, amikor kiállsz valahová beszélni – valahogy úgy, ahogy felállsz tanórán felelni, ahogy odaállsz a főnököd elé egy tervvel, vagy ahogy bemutatsz egy kreatív ötletet. Ugyanúgy, itt is tartod magad, és komolyan veszed a feladatot.
Meg lehet ezt tanulni?
– Alapjában véve nyugodt ember vagyok, ami sokat használ ebben a szakmában. Vannak az életben olyan dolgok, amelyeket meg lehet tanulni, és vannak olyanok, amelyeket valamiféle adottságként hoz az ember. Az a jó, ha a kettő együtt van, és úgy látszik, nekem ehhez van adottságom. Nagyon sok kiváló kollégám van, aki filmeket, riportokat készít, de nem szereti a stúdiós körülményeket. Engem nem zavar. Ugyanakkor nem vagyok a képernyő betege, nem vagyok narcisztikus alkat, sem betegesen extrovertált vagy exhibicionista. És nagyon kevés interjút adok.
Miért?
– Mert nem tartom magam olyan érdekesnek, hogy folyton magamról beszéljek. Nem is én vagyok az érdekes. Inkább az, hogy mit gondolok a családról, az országról, Európáról.
Hírfüggő vagy? Kibírod újság, tévé és internet nélkül?
– Persze. Azért van ez így, mert általában tudom, hogy hol tartanak a folyamatok. Egy ilyen praxis után az ember már jó előre ki tudja számítani, hogy várhatóan mi fog történni egy adott szituációban. Például, a Parlamentben, a törvények szavazásakor az ember már látja, hogy hogyan alakulnak az erőviszonyok, hogyan jön létre az alku. Persze, katasztrófákat nem látok előre, meg szörnyű baleseteket.
Közismert rólad, hogy metakommunikatív jelekkel próbálod a saját véleményedet beleszőni a mondandódba. Azt is hallottam, hogy bele is írsz a hírekbe.
– A hírekbe sosem írok bele, de a híreket felvezető szövegeket én írom. Ezekből kiderülnek azok az információk, amelyek a saját ismereteimből adódnak. Csak azt teszem hozzá, ami már itt van a világban, legfeljebb nem a mai hír része. Nem a véleményemet írom bele, nem az egyéni vágyaimat elégítem ki a szöveggel, hanem a közlést teljesítem ki.
Tízéves korodtól kezdve három éven keresztül Londonban éltél. Jól érezted magad?
– Meghatározó élmény volt. A nyiladozó, kiskamaszi értelemre egy olyan színes világ, amelyet a Rolling Stones és a Beatles a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején jelentett, nagy hatással volt. Ezáltal egy kicsit anglomán irányultságú is vagyok.
Kikkel barátkoztál? Milyen iskolába jártál?
– Angol nyelvű iskolába jártam. Olyan volt ez, amilyen képünk általában az angol oktatásról van. Egyenruhában, sapkában, címeres kiskabátban jártunk, és mindennap ájtatossággal, imádkozással kezdődött a reggel. Sok barátom lett a három év alatt. Fociztam, ami nagy baráti, társadalmi szervező erő. A foci nagyon sokat segített, hiszen Puskást mindenki ismerte akkoriban, mi több, akkor még jó is volt a magyar foci.
Mi volt a legfontosabb, amelyet onnét elhoztál?
– A nyelv rengeteget adott, hiszen ahány nyelven beszélsz, annyi ember vagy. Ezek szerint én biztos vagyok még két vagy három ember is. A nyelvekhez nem véletlenül vonzódom: édesapám a londoni egyetemi tanszéken, mint magyar nyelvi lektor dolgozott.
Milyen volt visszajönni?
– Pokoli. Még kóla sem volt akkoriban. Elvonási tünetek jelentkeztek rajtam. De igazából a környezet értetlensége, a fogadtatás volt szörnyű. A hosszú hajviseletből adódó problémák, meg az a szürkeség, az ingerszegény környezet, ami Debrecenben fogadott.
Szigorú nevelést kaptál?
– Édesanyám szigorúan fogott bennünket, de azért a londoni, végtelenül liberális, nagyvárosi környezet szabadjára engedett, és nagyon befogadóvá tett. Ez a kettősség a mai napig megvan: a rendpárti család és a liberális kultúrkör ötvöződik bennem. A családi hagyományaink konzervatívak, de a világlátásunk és szemléletmódunk – öcsémnek és nekem is – liberális.
Az interjú teljes szövege az e heti Nők Lapjában található
