Nem mondtam le az Oscar-díjról

A házigazda, fülére szorított telefonnal fentről, a lépcső tetejéről intézkedik: „Gyertek onnét, hagyjátok bejönni a vendégeket!” Magyarul beszélget a lányaival, angolul a skót vejével, közben kikapja unokája kezéből a telefont. A szüleiét már kinyiffantotta az ebadta, beledobta a kádba. Ők ugyanis nem itt laknak, egyelőre bérelt lakásban, de sűrűn járnak haza, mert a kicsi imádja a nagypapát. Az imádat kölcsönös. Játszótér az egész lakás, csupán a törékeny és becsesebb tárgyakat helyezték biztonságba. A komód tetejére, ahová a gyerek még nem ér el. Ott tekinthetők meg a legújabb trófeák is: az olaszok Donatello-díja, a Malénáért, immár a második, és egy gyönyörű üvegszobor, amelyet a Kodak adományoz, az Oscar-díj öt jelöltjének. 

Ezt hol adják át?
A díjkiosztást megelőző Oscar-ebéden, amelyet a jelöltek tiszteletére rendeznek, és annyira nagy esemény, hogy nem szabad kihagyni. Ott adják át a jelöltséget tanúsító diplomát is, és az egész este arról szól, hogy ti öten, megnyertétek.

Látok itt egy helyes, pici kamerát is.
Közben érettségi találkozónk is volt, a harminchetedik, és az osztálytársaim miattam nem várták ki a kerek évfordulót. Engem akartak megünnepelni. Egyikük, Csabai Imre fafaragással foglalkozik, ez a kamera az ő műve. Azt is ráírták, hogy Fakamera-díj és úgy adták át, mint az osztály Oscarját. Nagyon szép este volt, még azok a tanárok is eljöttek a kedvemért, akiket nem láttam már harmincöt éve. Egyben mindannyiunk ötvenötödik születésnapját is megünnepeltük egy marcipántortával, és ennek már Oscar-díj volt a tetején. Természetesen marcipánból. Van egy csokoládé-Oscarom is, ezt Los Angelesben kaptam a Miramax filmstúdiótól. Nem szabad megenni.

(Közben Katival, Sutyi feleségével kivonulunk a konyhába rágyújtani, és kisvártatva a lányok is utánunk jönnek. Nórit arról kérdezem, hogyan ismerte meg skót származású, amerikai férjét.)





Szabó István, A napfény íze című filmjének forgatásán jöttünk össze három éve. Én sminkes voltam, ő asszisztens, és úgy találtam, hogy végtelenül rendes, nyugodt. (Ezt én is észrevettem: meg se rezzen, miközben Celyn rajta gyakorolja a hegymászást, és körülötte mindenki vadidegen nyelven nyomja a szöveget.) Holott nincs szokva az ilyen családi őrületekhez. Másként nőtt fel. A szülei Torontóban és Los Angelesben élnek, és egy kicsit szokatlan is neki, hogy ilyen sokan vagyunk együtt. Ugyanakkor élvezi.

Most itthon vagytok, de hol a hazátok?
Neki Los Angelesben és Torontóban. Nekünk egyelőre itt, ahol vagyunk. Ha Celyn nagyobb lesz, talán máshová költözünk. Nem Los Angelesben fogunk lakni, az biztos. Ott egyikünk se szeretne. Inkább Európában telepedünk le, esetleg New Yorkban. Onnét gyorsan haza lehet repülni. Később folytatni szeretném a film-sminkes szakmát, egyelőre a barátnőimet festegetem, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból. Persze, gyereket is szeretnék, legalább még kettőt. A férjemnek ez még nem olyan sürgős, egyelőre a fiát szeretné kiélvezni.

(Kati – otthoni becenevén Sluga –, a kisebbik lány a díjkiosztó ünnepségre is elkísérte a papáját. Jelenleg egy műsorgyártó cégnél dolgozik, mint felvételvezető.)

Ezek szerint egyik alma sem esett messzire a fájától?
Pedig apu eleinte tiltakozott ellene. Nem akarta, hogy a lányai is filmes „cigányéletet” éljenek. Már megbarátkozott vele. A jövő számomra mindenképpen a televízió. A műsorszerkesztés. Ehhez azonban tovább kellene tanulnom, lehetőleg külföldön. Már nézegettem is különféle egyetemeket Los Angelesben meg New Yorkban.

Ott majd te is találsz egy rendes fiút, és hozzámész.
Kizárt. Ugyanis már találtam. Idén végzett az intermédia szakon, még nem döntötte el, hogy melyik irányba induljon el. Jelenleg a grafika érdekli, sokat fotózik. Nem tudom, mi lesz belőle, csak azt, hogy nagyon tehetséges.


Az interjú folytatását a Nők Lapja 33. számában olvashatják!