Aztán már biztos volt benne, hogy a szoba másik végében, az asztalán csöng a telefon. Az óra világítós számlapja hajnali három órát mutatott. Ledobta magáról a takarót, a sötétben tapogatva a telefonhoz indult. Egy könyvkupac felborult a padlón, megbotlott benne. Az utcáról vékony fény esett az asztalára, nem gyújtott lámpát, a keze így is megtalálta a kagylót. Felvette.
– Tessék.
Női hang szólt bele. Hángérien dájrekt szolgáltatás, mondta, és az előfizető nevére kérdezett.
– Én vagyok.
– Tengerentúli hívása van. Vállalja?
– Megtudhatom, ki keres?
– Az úr betűket sorolt: es, el, a, em, bé, ú, cé… Vállalja?
Igen, mondta, és magában a betűket ismételgette. Fogalma sem volt, mi ez, elképzelni nem tudta, ki keresheti a tengeren túlról éjjel három órakor… Es, el, a, em, bé, ú, cé… Úristen! A nyakát elöntötte a forróság. Nem várta meg, hogy meghallja a hangot. Ő szólt bele a telefonba.
– Nem hiszem.
A vonal végén csend volt, úgy érezte, hallja, ahogy az a másik ember szedi a levegőt. Megismételte, amit mondott.
– Nem hiszem.
A torkát köszörülte a férfi, csak aztán szólalt meg.
– Rájöttél?
– Nincs még valaki, aki ezt üzeni: es, el, a, am, bé, ú, cé.
– A Slambuc. Emlékszel rá?
– Meleg, fekete kis gombolyag volt. Csak a szeméről lehetett tudni, hol az eleje… Mi lett vele?
– Anyám odaadta a rokonainak. Ha él még, szerintem boldog… kacsákra meg tyúkokra vigyáz…
– És te kire vigyázol…
Nem akarta ezt kérdezni. Épp ezt nem akarta kérdezni. De a férfi hangjában nem volt semmi megfejteni való.
– A fiamra.
– Hány éves?
– Tizenöt.
– Akkor tényleg kell rá vigyázni…
A férfi hallgatott. Az asszony kapkodva újra meg akart szólalni, talán, hogy megtudjon valamit, vagy egyszerűen csak azért, hogy kitöltse a csendet, amikor ezt hallotta a telefonban.
– Felébresztettelek?
– Aludtam. Éjjel három óra van.
– Írd le pontosan, hol vagy most…
– Az asztalomnál. Az ablak egy hegyre néz. Sötét van. Nem gyújtottam lámpát. Az előbb dörgött, most finoman esik. A szúnyoghálón friss esőszag tódul a szobába… Így gondoltad?
– Igen. Pontosan így. Te hogy nézel ki?
– Táskák a szemem alatt, ötpercenként törlöm az orrom… Most virágzik a parlagfű.
– Az mi?
– Egy gyomnövény. Mindent kibír. Az elhanyagolt földeken elképesztő gyorsasággal szaporodik. Augusztusban virágzik… Pora kellemetlen allergiát okoz… Most botanikai előadást tartsak neked…?
– Jó hallani a hangod…
– Harmincegy éve nem beszéltünk… Miért hívtál fel…?
– Hazajövök.
Az asszony hallgatott. Az előbb még annyi mindent kérdezett volna. Most csak a gyerek jutott az eszébe.
– A fiaddal?
– Ki akarok ülni vele a Duna-partra… És bablevest akarok enni a Mézes Mackóban…
Azt akarta mondani, hogy nincs Mézes Mackó, de hallgatott. A férfi megérzett valamit.
– Haragszol?
– Dehogy haragszom.
– A telefondíjat majd elküldöm…
– Hagyd a fenébe… Hogyhogy a fiaddal… Nincs anyja annak a gyereknek?
A férfi nem hagyott csöndet. Talán csak egy pillanattal volt hosszabb szünet az asszony kérdése után, mégis megérezte, mi következik.
– Meghalt. Rák. Fél év alatt elvitte.
Nem tudott mit mondani. Újra a férfi szólalt meg.
– Fel foglak hívni. Most már megvan a számod… Ne haragudj, leteszem…
Várj, akarta mondani, de csak a sietős kattanást hallotta.
Ott maradt a sötét ablakkal szemben. Felhúzott lábakkal ült a székén. Összehúzta magán a hálóingére kapott pulóvert. Fázott. Fél öt felé visszabújt az ágyba. A hátát meggörbítette, bekucorodott az ismerős mélyedésbe. Jó volt a férje meleg testéhez érni.
Kint már derengett.
Reggel felhívta a telefonos szolgáltatást. A hívó számát akarta megtudni. Utánanéztek. Egy utcai fülkéből jött a hívás, mondta az ügyintéző, Los Angelesből.
