… s fejét önkéntelenül ellenkező irányba vetette, hogy még a látómezőjéből is kikerüljön a mindentudó gép, noha a monitornak amúgy is csak az oldalfalát láthatta volna.
Dórika ott állt egylépésnyire a történésektől, rőtszínű mackóját teljes erővel magához szorította, tágra nyílt szemei kétségbeesetten cikáztak a rejtelmes műszer, a doktor bácsi nyugodt, komoly arca és anyja zselével bekent, fényesen domborodó hasa között. Most mi lesz? Itt állnak a titok kapujában, végre választ kaphatnának a nagy kérdésre, ami hónapok óta betölti álmait és álmodozásait, s akkor anya előáll ezzel a…
– A leletet kint tessék megvárni!
– Kész! – gondolta Dórika, s legszívesebben földhöz vágta volna a kopott szőrű, meggyötört macit. S akkor a doktor bácsi váratlanul mellé lépett, nagy tenyerét végigsimította varkocsba font, vöröses fényű fürtjein, s a kislány úgy érezte, mégiscsak itt a pillanat.
– De én tudni akarom! – mondta, bátorságot merítve a simogatásból.
Az orvos kérdően ránézett a kismamára, aki tanácstalanul széttárta karjait.
– Na jó – mondta az orvos, Dórika mellé guggolva –, de előtte valamit meg kell ígérned! Tudsz titkot tartani?
– Tudok.
– Biztos, hogy nem mondod el a mamának?
– Biztos.
– És másnak se, aki nem akarja tudni?
– Másnak se.
Az orvos begörbítette mutatóujját, mire Dórika, jól ismerve a néma fogadalomtételnek e különös jelzését, buzgón bólogatott.
A kislány valósággal szárnyalt, amikor elhagyták a klinikát. Övé volt a nagy titok. Övé, és senki másé. Azt persze, változatlanul nem értette, hogy anya miért zárkózik el a bizonyosság elől, ami szinte már olyan, mint a megtestesült valóság, hiszen nevet lehet adni neki, képzeletben fel lehet öltöztetni; az is tudható, hogy nem rózsaszínű, hanem kék ruhácskája lesz, egyszóval olyan, mintha már majdnem itt lenne. De hát ilyenek a felnőttek. Bogarasak és nehezen érthetők. Ilyesmit gondolt magában, pedig azt nem is tudta, hogy volt idő, nem is olyan rég, amikor a kismamák fájdalmas, sőt, veszélyes vizsgálatoknak is hajlandók voltak alávetni magukat, csak hogy pár hónappal előre pörgetve az idő kerekét, valószínűsíthessék a jövevény nemét. Ma pedig, amikor igen egyszerűen és kockázatmentesen be lehetne pillantani a sors titkos könyvébe, sokan inkább a szemük elé kapják tenyerüket. Ki érti ezt?
Dórikát azonban most nem ez a kérdés foglalkoztatta. Sokkal inkább azon törte a fejét, hogy kivel oszthatná meg legelőbb a nagy titkot. Anyával ugye nem lehet – ezt megígérte a doktor bácsinak. Bori, a húga túl kicsi még, vele ilyesmiről nem lehet beszélgetni. De a nagyit biztos roppantul érdekelni fogja, gondolta. Annál jobban meglepődött, amikor a nagyi éppen úgy sikkantott fel, mint anya az orvosi rendelőben, s ráparancsolt: “El ne mondd!”. Aztán jött apa, a keresztmama, Nusi néni: anya húga, és Béla bácsi, Nusi néni férje. Mind-mind ugyanazzal a válasszal: “Nehogy eláruld!” Hát mi van itt? Megkergültek ezek? Dórikát a sírás kerülgette, s a titok úgy kezdte belülről fojtogatni, mintha a nagyi szilvás gombócai lassanként felfújt luftballonokká változtak volna át a gyomrában. Egyetlen reménysége maradt: Barbara a földszint kettőből, akivel együtt szoktak ugrókötelezni.
– Akarod tudni, milyen tesóm lesz? – kérdezte kétségbeesetten.
– Hát persze, hogy akarom! – mondta Barbara.
– Fiú! – kiáltotta Annácska, s csak úgy zengett tőle a lépcsőház. – Fiú lesz, érted, és ez most már egészen biztos!
Másnap Dórika mamája összefutott a boltban Barbara édesanyjával.
– Gratulálok! Hallom, nagy az öröm.
– Mire gondolsz? – kérdezte a várandós mama gyanakodva.
– Hát, hogy a két kislány után végre… Dórika már nagyon várja az öcsikét.
