Most tudtam meg, hogy ez azért is volt így (bár nem egybe később belelendült, és a végén már tetszett is neki), mert a magyartanár, amikor feladta, eleve leszólta őket. Valami olyasmit is mondott, hogy “én nem is értem, miért pont ezeket kell elolvasni”. Köztük voltak olyan, szerintem jó könyvek, mint az Egri csillagok, korábban A két Lotti, és A Pál utcai fiúk. Hogyan lehetséges ilyesmi? Nem az volna-e a tanár feladata, hogy kedvet csináljon a gyerekeknek az olvasáshoz, hogy arról beszéljen, miért jó vagy izgalmas, vagy értékes egy könyv? Szerintem még akkor is ezt kellene tennie, ha neki valamelyik könyv valamilyen okból éppen nem tetszik. Vagy nem így van?
Válasz:
Mondják, hogy Arany János, mikor még életében kötelező iskolai olvasmánnyá tették a Toldit, elkeseredve kiáltott fel: “Magyar ember nem fogja többé élvezettel olvasni!”
Igen, a kötelező olvasmányoknak megvan az a lehangoló hatása, ami éppen kötelező voltukból fakad. Hiszen a valódi szépirodalmi olvasmány – mint minden valódi műélvezet – élmény, érzelmeket kavar fel, világismeretünket, és önismeretünket tapasztalati módon tágítja.
Kötelező élmény, kötelező érzelmek – kötelező “tágulás” – ez persze, fából vaskarika.
Manapság egyébként is tapasztalható, már gyerekkorban is, hogy nem tudunk élvezettel, érzelmi élményt adóan olvasni, mert elszoktunk a fantázia belső képeinek megelevenítésétől – elnyomja őket a külső képözön.
(Vannak gyerekek, és felnőttek is, akikben a fantázia felszabadítása szorongást kelt – esetleg, mert különböző elfojtott indulatokat mozgósít –, és ezek a gyerekek és felnőttek, ha olvasnak, különösen ragaszkodnak ahhoz, hogy csak “ismeretterjesztő”, vagy más, dokumentumjellegű műveket olvassanak. Az is lehetséges, hogy unokája azért szeret háborúkról olvasni, mert ez is számára valamiféle belső feszültség újra és újra való levezetésének lehetőségét adja.)
Szerintem is jó könyvek az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk és A két Lotti is (bár lehet, hogy én ehelyett az “Emil és a detektívek”-et ajánlanám).
Szerintem se helyes, ha a tanár kiadja a kötelező olvasmányt, mint feladatot, és közben leszólja a megkövetelt műveket.
Ugyanakkor: azt mindenképpen helyeslem, ha a tanár ebben is őszintén beszél a gyerekekkel, mint mondani szokták, “kongruens” – önmagával azonos – véleményt képvisel.
Modernebb tantervi rendszerek lehetővé is teszik, hogy a tanár saját ízlését kövesse, illetve azt is, hogy a gyerekek saját ízlésüket kövessék az olvasmányok megválasztásában!
Például: csak annyit mondanak, hogy az alapozó iskola végéig minden gyereknek el kell olvasnia egy klasszikus és egy modern regényt (minimum követelmény).
Mert a tanár is azzal nevel – ez esetben az irodalom élményének átélésére –, hogy saját ízlését követve érzelmi azonosulásra késztet; esetleg úgy, hogy neki tetsző részleteket olvas fel, mutat be a könyvből, hogy fölkeltse a gyerekek érdeklődését. Úgy gondolom, hogy a gyerekek esetében ilyesmi lehet a jó kedvcsinálás, míg a rábeszélés keveset használ.
Ha egy tanárnak egy könyv, egy mű nem tetszik, semmiképpen nem szabad úgy tennie, azt mutatnia, mintha tetszene, csak azért, mert ez a kötelező irodalom. Ezzel és ilyenkor a tanár hitelét veszti. Lehetősége kellene, hogy legyen arra, hogy mást ajánljon a gyereknek, olyasmit, amit ő is szeret.
(Nehéz időkben – a Bach-rendszertől az ötvenes évekig – kitűnő tanárok mindig megtalálták a módját annak, hogy röviden, de hatékonyan tájékoztassák a diákokat az általuk esetleg nem becsült, de a felvételi és egyéb vizsgákhoz szükséges kötelező irodalom tartalmáról és a hozzá tartozó tudnivalókról, miközben az idő nagyobbik részét a fontosnak tartott művek megismertetésére és megszerettetésére fordították.)
A Harry Potter-könyvek világsikere jó példát mutat arra, hogy a gyerekek, ha akarnak, tudnak olvasni, és szenvedéllyel falnak fel vaskos köteteket. A hazai szerzők közül Rejtő Jenő (P. Howard) az, aki újra meg újra százezreket hódít meg a legfiatalabb, tizenéves korosztálytól kezdve a legöregebbekig. Ezek mindenképpen jó iskolák, melyeken meg lehet tanulni, hogy mi okozhat élvezetet az olvasásban.
Mert aki “a műveltség megszerzése” céljából olvas, az soha nem lesz igazi olvasó.
Olvasóvá csak az élvezet nevel, amit az idegen sorsok követése – fantáziával követése – előhív, okoz.
