Pedig otthon mindene megvan, nagyon szeretik a szülei, soha meg nem verik. Igaz, hogy édesanyja – aki tanárnő, s ezért sokszor fáradt – türelmetlen. Ilyenkor szokott vele kiabálni. Még mindig bilizteti a kislányt, nem engedi a vécét használni, pedig angolvécé van a lakásban. Kényelmes, kertes házban élnek. Én látom, hogy valami nagyon rossz a gyerek számára, de nem tudok rajta segíteni. Ha együtt vagyunk, nagyon sokat játszunk és mesélek. Ezt szereti. Vannak témák, amelyekről nem akar beszélni, az otthonnal, az anyával kapcsolatban. Ha ilyesmi szóba kerül, mérges és szomorú. Az apja azt mondja az anyjának, hogy “te vagy a pedagógus, neked jobban kell értened a gyerekneveléshez”. Tanácsoltam már, hogy menjenek pszichológushoz, de az anya ezt határozottan elutasítja. Mit lehetne tenni, hogyan segíthetnék a kisunokámon?
Válasz:>
Unokáját én semmiképpen nem mondanám évvesztesnek, inkább évnyertesnek. Még egy évvel tovább játszhat szabadon, otthon és a szeretett óvodában – ami ebben az életkorban a gyerekek számára a legfontosabb, legfejlesztőbb tevékenység.
Jó, hogy jó az óvoda, hogy jó ott lenni, hogy – feltehetőleg – az óvónőkben vagy valamelyik óvónőben valamiféle anyapótlékot is talált a kislány. Ugyanakkor igaza van, hogy ez a magatartás valamit jelez, valaminek a tünete. Feltehetőleg olyasmit fejez ki, hogy “látod, itt jó nekem, itt jól érzem magam, itt szeretnek, itt nem veszekszenek velem, itt ráülhetek a kisvécére” – és még ki tudja, mi mindent. Ezekben a hisztikben, grimaszokban vagy ordításokban ugyanakkor még egy anya iránti, nem csituló igény is kifejeződik. Mondhatnám, hogy ez egy harci forma; az unokája küzd az édesanyja figyelmének, érzelmi jelenlétének, szeretetének, oldott kedvességének elnyeréséért, úgy, ahogy tud – persze, felnőtt szemmel nézve nem a megfelelő módon.
Azt is mondhatnám – az anya felől nézve a dolgot –, hogy “szakmai ártalom” idézi elő ezt az érthető helyzetet. Ha valaki egész napját gyerekek között – “idegen” gyerekek között, amire a saját gyerek módfelett féltékeny – tölti, valóban fáradtan kerül haza, és rosszul (a laikusoknál rosszabbul) viseli az újabb gyerek okozta fáradalmakat.
Mert – mint ezt mindnyájan tudjuk – a gyerekek nagyon fárasztóak is tudnak lenni (miközben az is igaz, hogy máskor meg ők töltenek fel energiával bennünket). A gyerekekről joggal mondhatjuk el, hogy időnként, egy egész napos együttlétben – és minél kisebbek, annál inkább – vérünket is kiszívják, húsunkat is lerágják, s ezért természetes, hogy időnként meg kell szabadulnunk a gyermeki (a csak gyermeki) társaságtól és magányban vagy felnőttek között ki kell pihennünk magunkat.
Sokszor éppen ez hiányzik a pedagógus édesanyáknak és rossz, kínzó, örvényszerűen beszippantó helyzetbe kerülnek, amelyikben elveszítik türelmüket, és maguk is szenvednek ettől a helyzettől. Családonként más és másféle kiutakat lehet keresni ebből a csapdából, apák, nagyszülők, barátok közreműködésével…
Ami a biliztetést illeti, ennek nem ismerhetjük a hátterét. Lehet, hogy a kislány nem akarja még a számára túl magas angolvécét használni, nem akar egyedül a vécére menni, fél a lehúzás zuhogó hangjától, vagy más ilyen oka van – a gyerekből fakadó oka – a biliztetésnek. Ha ez nem igaz, ha az anya “fél” vécére engedni a kislányt, akkor valóban jó lenne megnézni, hogy mi lehet ennek az oka.
Kicsit nyugtalanít, hogy azt írja, a mama határozottan elutasítja a tanácsadás igénybevételét. Mert bár Magyarországon tényleg van még előítélet a különböző tanácsadó szolgálatokkal szemben, de ez, tapasztalatom szerint, eloszlóban van. És az anyák általában sokkal rugalmasabbak ebben a kérdésben, és sokkal könnyebben veszik igénybe szakemberek segítéségét. Viszont aki maga is úgy érzi, hogy vele van valami baj – még ha ez tudatosan nem is vallja be magának –, az nagyon határozottan szokta elutasítani a pszichológust vagy más segítő szakembert; azt is mondhatnám, hogy tudattalanul “fél a lelepleződéstől”.
Pedig nincs igaza, mert nehéz, feszült helyzetekben, a család egész légkörét megrontó helyzetekben a szakemberek tudnak segíteni, méghozzá úgy, hogy – mint ezt gyakorlati példák mutatják – azon is segítenek (“leleplezés” nélkül), aki eredetileg félt, nem akart hozzájuk fordulni, aki segítségük igénybevételét mereven elutasította. E segítség nélkül viszont tovább romolhat nemcsak a kislány helyzete és állapota, hanem az egész család atmoszférája és az édesanya helyzete is.
A kislány azt akarja kimutatni – “rosszalkodásával” is –, hogy neki hol jó, hogy neki mire van, mire volna szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát otthon is, és számára annyira fontos édesanyjával is.
Próbáljuk megérteni ezt a viselkedésnyelvet – és próbáljunk valódi választ adni a kislány kimondatlan kérésére, kérdéseire. (“Mitől és mikor lesz nekem veled is jó, anya?”)
