Van-e élet Tom Cruise után?

Egy másodpercig talán tűnődök, hogy elfogadjam-e a feltételt, aztán vállat vonok: miért is ne. Legalább kiderül, létezik-e élet a Földön Tom Cruise után.

Legutóbb, amikor Cannes-ban találkoztunk, azt állította, hogy a Moulin Rouge élete legfontosabb filmje. Most, több mint négy hónap után is így gondolja?
– Ó, igen. Bár tizenhat éves korom óta filmezek, de még egyszer sem volt ennyire összetett feladatom. Énekelnem, táncolnom kellett, gyakran akrobatikus elemekkel. Ráadásul, az általam játszott Satine lelkileg nagyon közel áll hozzám.

Hogyan? A filmbéli Satine prostituált egy párizsi mulatóban, a tizenkilencedik század végén.
– Satine az én szememben a modern nő prototípusa. Van ereje kitörni kiszolgáltatott, elnyomott helyzetéből. Amikor az anyagi javak vagy a szerelme között kell választania, habozás nélkül az utóbbit választja, és képes a legnagyobb áldozatot is meghozni kedveséért. Hát igen, lehet, hogy “csak” egy kokott, de akár a nővérem, húgom is lehetne. Ha megpróbálnám megkeresni huszadik századi alteregóját, Madonnát választanám. (Énekel: “You know, it’s a material world, and I’m a Material Girl…”)

A dal egy részlete el is hangzik a filmben. A bemutató kapcsán többen leírták, meglepődtek, hogy ez a “magas, vékony kislány”, milyen megdöbbentően jól énekel.
– Hát, ha még tudnák, hogy mindezek mellett kitűnően főz is, főleg olasz ételeket! Nem értem, mi ebben a furcsa? Remélem, lassan-lassan büntetni fogják a negatív diszkriminációt az újságírásban is. Mi az, hogy “vékony kislány”? Mi az, hogy “jól énekel”? Mit gondoltak, miért kaptam volna meg a szerepet, ha nem énekelnék valamennyire élvezhetően?! Mindig is olyan szerepekre vágytam, amelyekben több lehetek, mint egy dekoratív baba a főhős oldalán. Nem mondom, hogy könyörögtem volna Baz Luhrmannak ezért a szerepért, de biztos, hogy kikapartam volna a szemét, ha nem én kapom meg. (Nevet.) Ha jól belegondolok, Satine-t játszani minden színésznő álma lehetett volna, az már csak hab a tortán, hogy a dalok egyenesen nekem íródtak, és olyan tüneményes partnerem akadt, mint Ewan McGregor.

Hallottam, hogy amikor Cannes-ban elbúcsúztak, Ewan McGregor elsírta magát. Ebben sokan egy romantikus kapcsolat bizonyítékát látták.






– Na, álljon meg a menet! Ewan valóban nagyon jó pasi, de mellesleg van egy tüneményes felesége és egy elképesztően aranyos kislánya, akinek nemsokára megérkezik a kistestvére is. Imádja a családját, és elképzelhetetlennek tartom, hogy amíg Eve, a felesége vele van, bárkihez is közeledjen. Mindamellett tényleg jóban vagyunk és nagyon megszerettük egymást a forgatás alatt. Már a próbák is rendkívül vidámak voltak: képzelje el azt a csetlést-botlást, amíg betanultuk a táncszámokat. Ő ráadásul – ezt, azt hiszem, nem kell mondanom – sokkal alacsonyabb nálam, és ezen ismét nagyon sokat nevettünk. Biztos tudja, hogy Humphrey Bogart sem volt valami daliás termetű, ezért mindig filmes dobozokra állt a csókjelenetek forgatásakor. Ewannek, ha figyelt volna a magasságbéli különbségre, valószínűleg zsámoly kellett volna, ráadásul mindjárt kettő, hogy tudjon velük táncolni is. Szóval, nagyon kedves figura, akit úgy szeretek, mint egy családtagot, mondjuk, egy idióta kisöccsöt – ezt azért a világért se mondja vissza neki –, de semmi több nem történt közöttünk. Ráadásul Cannes-ban sem akkor sírta el magát, amikor tőlem búcsúzott, hanem amikor Luhrmanntól. Gondolom, más megvilágításba helyezi a történetet… Bevallom, én is majdnem zokogtam. Utálom, ha egyszer valami visszavonhatatlanul és örökre véget ér. A Moulin Rouge-zsal, sajnos, életem egyik legszebb időszaka zárult le. Nagyon jó érzés volt ennyi kreatív és tehetséges emberrel dolgozni.

Mondja ezt annak ellenére, hogy kétszer is megsérült a forgatás alatt?
– A kettő nem függ össze, persze, a sérüléseket tudtam volna nélkülözni. A súlyosabb, szerencsére már a forgatás végén történt: a térdem repedt meg, amikor valósággal becsapódtam egy lépcsőfokba. Ez – az orvos szavaival – egy pokolian fájdalmas futballsérülés volt, és el kellett halasztani miatta a következő filmem forgatását. A második ügy ehhez képest jelentéktelen. Kis üzemi balesetet szenvedtem, igaz, mindjárt a forgatás elején. Ezt a fűzőnek köszönhetem: amikor rám adták és összehúzták hátul, eltörött egy bordám. Igaz, ehhez az is kellett, hogy Ewan pont úgy kapjon el az egyik táncjelenet próbáján, hogy megroppantsa. A csont akkor még csak megrepedt, aztán, miután befűztek, eltörött úgy, ahogy kell. Borzasztó belegondolni is, hogy annak idején hány nő életét keseríthette meg ez a kibírhatatlan páncél. Nem is olyan rég láttam egy divatlapot, amely kimondottan a Moulin Rouge kapcsán bemutatott egy fűzőkollekciót, mondván, hogy új divattal ajándékoztam meg a hölgyeket. Ez úgy, ahogy van, hülyeség, mert a fűző igazából egy fájdalmas kalitka. Nem furcsa, hogy a nők mi mindent el nem követnek, hogy tetsszenek a férfiaknak, cserébe pedig alig kapunk valamit?

Na, azért ez egy kicsit túlzás.
– Miért is?!

Mert… Mert a férfiak… Na jó, hagyjuk! Vegyük olybá, hogy a férfiak is mindent elkövetnek, hogy tetsszenek a nőknek. Mi az a legfontosabb tulajdonság, amely megfogja egy férfiban?
– A humorérzék és a tiszta tekintet. Fűzőről szó sincs!

Ki volt eddig a legvonzóbb férfi, akivel találkozott?
– A volt férjemen kívül? George Clooney.

Cannes-i találkozásunkkor nagyon boldog volt. Akkor említett egy furcsa félmondatot: állandó félelmei vannak. Azóta készülök rá, hogy megkérdezzem, vajon mitől kell félnie egy sikeres színésznőnek?






– Azt hiszem, valamennyien rettegünk attól, hogy elveszítjük szeretteinket, hogy megbetegszünk valami kiszámíthatatlan kórban, vagy hogy valami előre nem látható kellemetlenség történik velünk. Én az emberi gonoszság kiváltotta őrülettől félek leginkább. Amikor Clooneyval forgattuk a Peacemaker című filmünket, az előkészületek idején rengeteg anyagot olvastam el olyan megtörtént esetekről, amikor nukleáris bombák rossz kézbe kerültek vagy kerülhettek volna. Egyszerűen elképzelhetetlen még belegondolni is, mi lenne, ha egy őrült megnyomja azt a bizonyos gombot… Rettegek a terrorizmustól. Nagyon félek még az alattomos betegségektől, és ha lehet, harcolok ellenük. Már tizenhét éves voltam, amikor édesanyámról kiderült, hogy mellrákja van. Máig is jól emlékszem a gyógyulásáig vezető minden stációra, és kívánom, hogy minden rákbeteg legyen olyan szerencsés, hogy meggyógyuljon! De még jobban kívánom, hogy ne legyenek rákbetegek!

Az interjú az e heti Nők Lapjában folytatódik.