Függõ játszma

Nemrég játszottak a mozik egy filmet. A történetben a harminc-egynéhány éves hősnő azt hazudja leendő kedvesének, hogy gyűlöli a gyerekeket. Nem jókedvéből persze, hanem mert barátnője szerint a férfiakat elijeszti, ha kiderül a nagy titok: hogy valójában odavan a gyerekekért, és a “család” szótól sem esik kimondottan kétségbe. Sőt!
A titok leplezésének nemcsak a filmvásznon, hanem a való életben is számtalan kifinomult változata van. Mindenekelőtt: manapság alaptétel, hogy az ember lánya nem sóhajtozik párjának arról, hogy milyen csodálatos, ha két emberi életből egy harmadik sarjad. Ettől a férfi úgy érzi, le akarják láncolni, csapdába akarják csalni. Másodszor, a nő igyekszik minden erejével karrierjét építgetni, amivel világosan jelzi: ne félj, nincs az életemben helye semmi más gyanús dolognak. Ez a férfit általában megnyugtatja. Harmadszor: szigorúan tilos áruházban babaruhastand előtt lelassítani, családi filmdrámán elérzékenyülni, szembejövő babakocsit és annak tartalmát megmustrálni.
Mindez persze, nem kis energia-befektetést igényel, de megéri. Mert ha kiszivárog, hogy a nő közös családra vágyik, a férfi fogja a motyóját, és odébbáll.

Vágyakozás a család után
Ettől tart Cora Hübsch is, a Mikor hívsz már, te gazember? című könyv hősnője. Ildikó von Kürthy, a magyar származású, ám Németországban élő és publikáló újságírónő végre tiszta vizet önt a pohárba: “Mondjuk ki úgy, ahogy van: a nők legsúlyosabb problémája a férfi. Akkor is, ha nincs, akkor is, ha van.”
–





A könyv Németországban a megjelenése után nagyon hamar az első négy közé került az eladási toplistán – árulja el Balassa Anna, a Móra Könyvkiadó főszerkesztője, a regény itthoni kiadója. – Hősnője csinos, értelmes, munkájával többé-kevésbé elégedett nő. Egyszerre mégis ráébred, hogy az idő telik, és hamarosan megcsörren a biológiai vekker. Már harminchárom éves, és nem tudja, mit akar elérni az életben. Ő az az “aktív vadászkorban” lévő nő, aki még mindig nem találta meg a “prédát”. Holott családot szeretne, és azt, ha kiköthetne végre valaki mellett.

Talán éppen ennek a gondolatnak a kimondása a könyv sikerének a titka?
– A siker titkát én a szerző humorában sejtem, ám a fentiekben is van igazság. Azt hiszem, egy egész nőgeneráció keresi most a helyét és a szerepét. Felszabadítottuk önmagunkat, karriert építő, dolgozó nők lettünk. Mégis, az ősi, női ösztön, a család és az anyaság iránti vágy mindennél erősebb maradt bennünk. Nincs olyan divatos eszme, amelyik ezt legyőzhetné. A mai harmincéves korosztály gyerekként a család szeme fénye volt. Ő kapta mindenből a legjobbat, mindennél fontosabb volt a továbbtanulása, az egyénisége formálódása. Most pedig itt áll előttünk ez az elkényeztetett nő, túlfejlett éntudattal, akinek azzal kell szembenéznie, hogy egy párkapcsolathoz türelem, megértés, empátia kell – no és minduntalan kompromisszumokat kell kötni. Nemcsak arra van szükség, hogy magát elfogadtassa, hanem arra is, hogy ő elfogadja a párját olyannak, amilyen.

Hogyan viselkedik ebben a helyzetben a férfi? Ő képes-e a kompromisszumra?
– A férfi hagyományosan képtelen erre, ebben nincs semmi újdonság. Ugyanúgy fél a kötődéstől is, mint a nő, ha nem még jobban. És legalább annyira bizonytalan. A hősnő egyfajta felsőbbrendűséggel beszél az “erősebbik nemről”. Ám ha valami éles helyzetbe kerül, akkor szertefoszlik mindez, szebbnek, jobbnak, okosabbnak szeretne látszani, mint amilyen. Az igazi meglepetést mégis az okozza, hogy a férfiről ugyanez derül ki. Ő ugyanúgy szorong, és ugyanúgy arra vágyik, hogy elnyerje a nő tetszését.

Ugyanaz, másképp
Férfiak és nők ugyanarra vágynak tehát, és mintha mégsem értenék, mégsem találnák meg egymást. Vajon miért? Az alább szereplő férfi és nő nem is ismeri egymást, mégis mintha ugyanarról beszélnének, csak valahogy egész másképp. Hallgassák csak!

1998. április: Munka és tanulás

A nő: Nem tudom, mit kellene tennem. Tegnap háromszor hívtam és kétszer üzentem, csak, hogy megnyugtassam. Éreznie kell, hogy nem akarom elveszíteni. Nem tudom elhinni, hogy heti kétszer két óra nyelvtanfolyam elszakíthat minket egymástól, és azt sem, hogy ezt személyes támadásnak kellene vennie. Mint a csiga, akinek a szarvához értek, úgy húzódott vissza, amióta megtudta. Mintha direkt azért csináltam volna, hogy neki rossz legyen. Az persze, nem jut az eszébe, hogy én egy szót sem szólok, akármennyit dolgozik, és eszembe sem jut ezt a szemére hányni. Csak azt szeretném, ha engedné, hogy szeressem, és magának is megengedné ugyanezt! Ez olyan nagy dolog?

A férfi: Az első két hónapban, amikor kimentem dolgozni Ausztriába, nem volt semmim. Kinn aludtam az állomáson a hajléktalanokkal. De nem törtem össze. Az volt a legfontosabb, hogy megálljam a helyem. Sikerült. Pedig nagyon nagy káosz volt bennem. Elvégeztem az egyetemet, és hirtelen meghalt az édesapám… Ausztriában egy fél év után már a főnök előtt is tekintélyem volt. Erre vagyok a legbüszkébb. Éva közben mindig mellettem állt, mindig mondta, hogy én vagyok neki a legfontosabb, de valahogy elfáradtunk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy lassan elengedtem. Nem volt erőm a távkapcsolathoz, pedig ő jó volt hozzám. Néha még ma is megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha… de Éva azóta talált magának valaki mást.

1999. december: Szalmaszál

A nő: Megint milyen hülye voltam! Képtelen vagyok tartani magam a jégcsap nő szerepéhez, mert mindig kihoz valamivel a sodromból. Az a baj, hogy amikor nem mondtam rögtön igent arra, hogy eljön este, ő nem erőltette a dolgot, én meg megijedtem, hogy akkor nem fog jönni. Sem este, sem soha többé. Mit is mondott, amitől úgy megijedtem? Ja igen: “Nem mondok többet” –, ezt mondta. De hogy kell ezt érteni? Hogy nem akar többet mondani, mert fél, hogy elárulja magát, vagy azért nem, mert akkor kiderül, hogy nincs is mondanivalója?

A férfi: Kata volt az, akit majdnem elvettem feleségül. A bőre illatát szerettem a legjobban. Mindig, mikor megérkeztem Bécsből, bele kellett szagolnom a nyakába. Hazajöttem miatta, Érte. Aztán nem tudom, miért, de sokat bántottuk egymást. Egyszer beledobtam a legkedvesebb fotóit a Dunába. Ekkor mondta először, hogy elköltözik. Nem értettem, hogy miért. Aztán elutazott, és én nem hívtam soha többé. Ki akartam törölni magamból. Másfél évig ki sem mozdultam otthonról. Nem akartam nőkkel foglalkozni. Aztán egyszerre visszataláltam a régi barátaimhoz. És a nőkhöz. Mindig megismerkedem valakivel. Legutóbb is hosszan beszélgettem az önkormányzatnál egy csinos ügyintézőnővel. Ő még másnap fel is hívott valami ürüggyel. El is határoztam, hogy majd visszahívom. Talán mondtam is neki valami olyasmit, hogy most rohanok, és le kell tennem a telefont, de majd felhívom később – már nem emlékszem pontosan… Ez három hónappal ezelőtt történt. Annyi minden jár a fejemben, üzleti tárgyalásokra járok, szerződéseket kötök. Iszonyúan fáradt vagyok. És ahhoz, hogy bemenjek hozzá, össze kell szednem magam.

2001. október : Görcs

A nő: Mit? Mit? Mit?! Mi a csodát csináljak, hogy áttörjem ezt a falat kettőnk között? Persze, tudom, hogy fél, hogy annyiszor csalódott már, de éreznie kell, hogy bízhat bennem. Szeretném, ha itt lenne, megszeretgethetném, kisimogatnám belőle ezeket a hülye görcsöket. Én megértem a félelmeit, nekem is van belőlük elég, csakhogy én miatta képes voltam megszabadulni tőlük. Olyan boldogok lehetnénk…

A férfi: Negyvennyolc órája nem aludtam. Rengeteget dolgozom. Ha megálltam a helyem Ausztriában, akkor itthon is sikerülnie kell! Alig van időm másra. Esténként beugrom a barátaimhoz a sarki pubba, és aztán néha felugrom Tündihez. Tündi nagyon kedves. És tiszta! Fontos, hogy az ember tudja, nem kap el a másiktól semmilyen szörnyű betegséget. Ha ennyi időm se maradna a szórakozásra, talán meg is őrülnék. A napot rendszeresen a cukrászdában kezdem, és néha egy óra alatt elszívok egy fél doboz cigarettát. Nagy-nagy szeretetre volna szükségem. Most nincs igazi barátnőm, mert egyelőre senkinek sem tudnám azt mondani, hogy szeretni fogom… Közben megtudtam valakitől, hogy Kata, aki miatt hazajöttem Ausztriából, férjhez ment, és most terhes. Végképp ki kell irtanom a gondolataimból. Van még nálam néhány cucca. Ott van minden a sufniban becsomagolva egy dobozba. Összeszedem a dolgait és feladom postán. Holnap! És akkor tényleg vége lesz!

(A Nők Lapja Irodalom rovatának új, hatrészes sorozatát Ildikó von Kürthy: Mikor hívsz már, te gazember? című könyvéből válogattuk.)