 |
– Kérdezgette a betűket, meséli Judit, az édesanya, aztán magától összeolvasta a hangokat. Jól számol. Ha az interneten elakadok, Jusztin biztos tudja, mit kell csinálni. Bár csak december tizedikén lesz hatéves, számítástechnika tanfolyamra jár, mert a számok, a betűk és az internet a mindene.
Nem mi akartuk, hogy így legyen, nem akartunk zsenit nevelni belőle, ő ilyen különlegesnek született. Rossz alvó volt, ezért vittük el pszichológushoz. Ott derült ki, hogy hiperaktív. A legtöbb ember azt se tudja, milyen a hiperaktív gyerek. Nos, képzeljenek el egy gyereket, aki a karácsony lázában ég, és amikor meglátja a karácsonyfa alatt a sok ajándékot, egyszerre szeretne minddel játszani. Ilyen kirobbanóan lelkes a nap minden percében. Hihetetlenül pörög, ugyanakkor lelkileg fáradékony, és minél fáradtabb, annál elevenebb.
Már leszoktunk arról, hogy vendégségbe járjunk, mert Jusztin két perc alatt leamortizálja a lakást, és hamar megkapjuk, hogy rosszul neveltük. De nincs a homlokára írva, hogy ő természeténél fogva más. Akkor érzi jól magát, ha be van kapcsolva a számítógép, a tévé, rádió, és közben olvashat, a Kis Larousse lexikont, az Ezer kérdés a technika világából-t. Mindent elolvas a legkisebb cetliről is, ismeri a cirill betűket, hihetetlen mennyiségű információt tárol az agya, és jóval magasabb az IQ-ja, mint a vele egykorúaké.
A Jusztinhoz hasonló gyerekeket egyesek zseninek tartják, mások szerint ők korunk tipikus gyermekei. Kihívás ez a szülőknek fizikailag és lelkileg, hiszen minden energiát felemészt, hogy a gyereket foglalkoztassák, a figyelmét lekössék. És a felnőtteknek kell megváltoznunk ahhoz, hogy megértsék őket.
Nancy Ann Tappe a nyolcvanas évek elején felfigyelt rá, hogy a gyerekek újfajta intelligenciával és bölcsességgel jöttek világra. Azóta sok kutató foglalkozik a témával.
 |
Több ezer gyerek vizsgálata nyomán így írják le őket: jó adag önbizalom szorult beléjük, tudják, mire van szükségük, mit nem szeretnek, utálják a kreativitást nélkülöző rutint, viszont a problémákra gyakran találnak frappánsabb megoldást, mint a szüleik. Ezért – helytelenül – nonkonformistáknak tekintik őket.
Csak a magukfajták között érzik jól magukat, egyébként zárkózottak. Úgy érzik, nincs ember, aki képes lenne eligazodni rajtuk. „Sokan született filozófusok, az élet értelméről és a föld megmentésének lehetőségéről gondolkodnak. Veleszületett tudós, feltaláló és művészi képességekkel rendelkeznek” – állítja dr. Doren Virtue.
Ám nemcsak nekik gond, hogy nem tudjuk kezelni rendkívüli személyiségüket, hanem a szülőknek is. Van olyan gyerek aki tizenegy éves, de már nyolc iskolába járt, mert kitették a szűrét. A zseniképzőkben nem tolerálják a hiperaktív gyerekeket, mert nem elég jó képességűek. Persze, ha képzett pszichológus kezébe kerülnek, kiderül, hogy egyvalamiben biztos kiválók. A legnagyobb dilemma az, hogy mi legyen a jó képességű hiperaktív gyerekekkel? Mit tegyünk, hogy az iskola útvesztőjében ne sérüljenek?
Bédekker szülőknek
Minden gyerek más világ, de a maiak általában érzékenyebbek, rengeteg „fölösleges” szellemi, lelki energiájuk van, ám kevés ideig tudnak egy feladatra összpontosítani. Biflázás helyett szívesebben tanulnak saját tapasztalataikból, a számítógépet egyenesen nekik találták ki, olyan kreatívan kezelik.
Érdeklődési körüktől nem tágítanak, ne is próbálkozzunk a tekintély elvvel. Elemi igényük, hogy partnernek tekintsék őket a felnőttek. Csalódnak, ha a szülőben nem találnak felnőtt barátra, aki támogatja őket. Különösen fáj nekik a magány, mert mély empátiával születtek. Rosszul tűrik a kudarcot, a szélmalomharcot nem nekik találták ki, ilyenkor egyszerűen feladják. Ha tanulási gátlásokkal küszködnek, deviáns magatartással kompenzálnak, drogoznak, nem tanulnak, csavarognak, kerülik az iskolát.
Sokszor a szülőt is megdöbbenti gyereke érett gondolkodása, vagy az a feszélyező tulajdonsága, hogy úgy olvas a gondolataiban, mintha nyitott könyv volna, sőt látja a szülő hátsó szándékát is. Ez vele született adottság. Érthető, ha a szülő kétségbeesik, amikor úgy érzi, hogy folyton ellenállásba ütközik. Tanácstalanul tárja szét a kezét: „fogalmam sincs, mit kezdjek vele, milyen iskolába adjam, hiszen a leckéjét se írja meg, nem tanul, nem hallgat rám, a kérést, könyörgést, fenyegetést elengedi a füle mellett. Én se tudom kezelni, mit kezd akkor vele egy pedagógus?”
Nos, két pszichológus – Lee Carrol és Jan Tober – könyvet szentelt a témának, melyben sok hasznos tanácsot ad. Szerintük bejön, ha a nagyobb gyereket bevonjuk a nevelési problémák megoldásába. Nyugodtan megkérdezhetjük, ő mit tenne a helyünkben. Olykor megtalálja a megoldást. És tisztelni fog azért, hogy adunk a véleményére.
Soha ne kezeljük le a gyermeket! Legtöbbjük tudni akarja, miért kérjük tőle azt, amit kérünk. Ha parancsokat osztogatunk, indok nélkül, akkor nem vesz komolyan, ráadásul pillanatok alatt érvek tucatjaival fog visszavágni. Leghatásosabb nevelési eszközünk az őszinteség, és az, hogy partnernek tekintjük, nem kritizáljuk, mert nagy-nagy szüksége van támogatásra, arra, hogy örülni tudjunk a sikerének. Ne várjuk el, hogy a teljesítménykényszer nyomása alatt éljen. Inkább bátorítsuk, ismerjük el azt, amiben tényleg jó. Mindez gyökeresen más szülői hozzáállást igényel, de a feltétel nélküli szeretet megkönnyíti a dolgunkat.
Tiszta tükrök
A hiperaktív gyerekek roppant „időigényesek”. Szükségük van a jelenlétünkre, figyelmünkre. Elvárják, hogy a család valódi család legyen, a szülő igazi szülő. Ott legyen neki, testben, lélekben, amikor kell, és adott esetben az ő, a gyerek szava legyen a mérvadó. Legyünk találékonyak, bármilyen kimerítő is, ha arról van szó, hogy azt a rengeteg energiát, ami benne van, hogyan élhetné ki.
Mivel minden gyerek más, az egyiknek az a jó, ha szellemi energiáit kamatoztatja, a másiknak sok mozgásra van szüksége. Aki a számítógépet bújja, azt hiába íratjuk be vízipólóedzésre „bezzeg ha én mehettem volna!” felkiáltással, mert el fogja bliccelni. Ne várjuk el, hogy a felelősségérzete olyan legyen, mint a felnőtteké, hiszen gyerek, de adjuk meg a választás lehetőségét.
Vegyük komolyan, hogy értékeli az őszinteséget. Ő is őszinte, akkor is, amikor kellemetlen igazságokra világít rá a jellemünkkel, életünkkel kapcsolatban. Tükröt tart elénk, de nem tökéletességet, pusztán őszinteséget vár el.
Ha csintalankodik, akkor tapasztalatokat gyűjt. Ha bosszankodás helyett odafigyelnénk rá, miben próbálgatja önmagát, rájönnénk arra is, hogy milyen életterve van, mi vonzza. Engedjük, segítsük, hogy megismerje a személyisége jó és rossz oldalait, a tehetségét, és a gyengéit. Szüksége van rá, hogy érezze, mellettünk korlátok közt is szabadságra és biztonságra lel.
Van mit tennünk, bőven. Elvárásainkat igazítsuk az egyéniségéhez, mert ha éreztetjük vele, hogy más, mint, amilyennek elképzeltük leendő gyerekünket akkor azt szűri le, hogy csak a baj van vele, teher a szülőknek. Ez károsan hat a kreativitására, igyekezetére, tanulmányi előmenetelére. Ám szeretetteljes légkörben megnyílik.
