Válasz:
Hogy menthető-e?
Erre már nehezebb válaszolni.
Hiszen míg az ön fiának gyerekkorában a társadalmi nyomás – vagy a diktatúra nyomása – abba az irányba hatott, hogy azt csúfolják ki, aki egyéni véleményt hangoztatva hivőnek vallja magát, ma, úgy látszik, a társadalmi nyomás (és valamiféle hivatalosnak vélt elvárás?) arrafelé sodorja a kevésbé ellenállókat, hogy félig vagy annyira sem megértett “vallásos világnézet”-ek alapján minősítsék, netán üldözzék az egyéni véleményt. Ugyanúgy külsődleges azonosulást követelnek meg, mint a régi ideológia apostolai. Holott itt belső – legbelső – érzületekről s az ezekből fakadó magatartásformákról van szó.
Jól érezték a gyerekek – és jól jelezte ezt szomorúságuk –, hogy itt valami hazug azonosulást követelnek meg tőlük, nem őrájuk kíváncsi a kérdező, hanem arra, hogy megfelelően “fel tudják-e mondani a leckét” valamiről, ami soha, semmiképpen nem lehet leckévé.
A gyermekek jogairól kötött egyezmény, melyet az Egyesült Nemzetek népei – s köztük Magyarország is – aláírtak, tiltja a gyerekek megszégyenítését, és kimondja, hogy a gyerekeknek biztosítani kell a jogot, hogy szabadon kinyilváníthassák véleményüket (többek között a gondolat-, a lelkiismeret- és a vallás- vagy más meggyőződés szabadságának gyakorlásában is). Mely kezdetben természetesen szüleik, családjuk, környezetük véleménye…
Egy időben sok vita folyt arról, hogy vannak-e, lehetnek-e világnézetileg semleges iskolák. (Mintha az Európa Parlament súlyos tévedésben lett volna, amikor 1984. március 14-i határozatában – az iskolázás szabadságáról Európában – leszögezte, hogy az államok vagy önkormányzatok által fenntartott iskolák csakis világnézetileg semlegesek lehetnek.) A vitázók egy része azt mondta, hogy mivel világnézetileg semleges ember – tanár – nincs, ezért az iskolák sem lehetnek világnézetileg semlegesek. Holott a világnézetileg semleges iskola éppen azt jelenti, hogy az iskolának nincs egységesen jellemezhető világnézete; sem tanárait, sem növendékeit nem e világnézethez való viszonyuk alapján veszi fel, válogatja össze. Ebből pedig az következik, hogy minden tanár legjobb tudása szerint saját világnézetét képviselheti – így lesz kongruens, önmagával azonos és hiteles, ez pedig a hatékonyság előfeltétele –, de a gyerekektől természetesen nem várhatja el, hogy vele azonos világnézeti állásponton legyenek. (Lesz a gyerekek közt ilyen is, olyan is, mint ezt jelenlegi példánkból is láthatjuk – bár itt a tanár valódi világnézetéért nem tenném tűzbe a kezemet, szavaiban inkább neofita, újdonsült túlbuzgalmat érzékelek.)
És végül egy fontos tétel, amelyikről – különösen, ha erkölcsi, világnézeti, vallásos nevelésről beszélünk – nem szabadna megfeledkeznünk: nem azáltal nevelünk, amit mondunk, hanem azáltal, amik vagyunk (amivé váltunk, amivé tettük magunkat).
A hatékony személyiség ereje nevel – és nem a jelszavak sugalmazásait követő számonkérés.