 |
Az írás Pilinszky János egy rövid gondolatfüzére. Eddig nem találkoztam vele, egyik kötetében sem olvastam. S most nem csupán azért másolom ide, hogy ezzel megköszönjem Mártinak az ajándékát, amely, bevallom, az egyik legszebb meglepetése volt ennek a karácsonynak. (Nem is csak, hogy gondolt rám, nem is csak, hogy idejött a kerítéshez és bedobta a levelét, hanem, hogy éppen ezt a szöveget találta meg.)
Ide másolom még azért is, mert válaszol arra a kérdésre, amelyet sokan feltettek és feltesznek nekem. Hogy mit is akar ott az Útközben-írások elején az a rövid sor, Simone Weil mottóul választott ajánlása.
Lemásolom azért is, mert összecseng bennem egy friss élménnyel. Valaki, akit nagyon régóta ismerek és szeretek, s azt gondoltam, mindent tudok róla, azt mondta nemrég: Te nem hiszed el, amit mondok. És valóban nem hittem el. És gondolkodni kezdtem, miért van ez így. És rájöttem, csak hiszem, hogy mindent tudok róla. Nem tudhatok sokat, mert nem figyelek rá rendesen. És fölrémlett, mennyi felfedezni való vár még ránk, mennyi meglepetés, mennyi utazás és hány megérkezés! Én meg már dörzsöltem volna a tenyerem, pipáltam volna ki: vele minden rendben, vele megvolnánk… Mekkora tévedés.
S végül azért osztom meg az olvasókkal, mert bár advent az apropó és a gondolatébresztő, s azt most hagytuk magunk mögött, de úgy érzem, éppen hogy nem az ünnepekre, hanem a hétköznapjainkra, az életünkre érvényes mindaz, amit Pilinszky végiggondolt.
Olvassák el! Így, január első napjaiban, a hidegben és a sötétben, az újévi fogadkozások idején biztos pontnak, jó fogódzónak ígérkezik.
“Ádvent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy “meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és “jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk, és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi “meglepetés”, csak itt lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől, szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből éppen azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel sem kevesebb annál, amire vár.”
