 |
Egyszer meg is tette, a gyerekek nem voltak otthon, már nem emlékszik, hol lehettek, talán Bözsiéknél, ott nagyon szerettek, s akkor még volt tehenük, öt birka, két mérges, hatalmas kakas, tyúkok számolatlanul, kacsák, még megvolt a szőlő… Meg a nyulak. Állandóan a nyulak ketrecénél ültek, ha ott nem, akkor füvet szedtek nekik. Nyáron történt, Bözsiéknél voltak a gyerekek bizonyosan…
Akkor hajnalban, emlékszik jól, csak úgy játékból, lepedőstül fölnyalábolta a feleségét, és átvitte az üres gyerekszobába. A gyárilag készült kiságyak mellett volt egy nagy, fehér, rácsos ágyuk, egy Szatmárból elszármazott asztalosmestertől kapták, ő mesélte, még a nagyapja csinálta az ágyat, számolatlanul nőttek föl benne a puják, mondta, aztán valahogyan a család megfeledkezett róla, vagy újat akartak, rámaradt a rácsos ágy a padláson, pont őrá, az agglegényre. Akkor már öreglegény volt az asztalosmester, egy barátjával hozta el a szétszedhető alkalmatosságot, áldomást is ittak a benne felnövekvő, régi és majdani gyerekek egészségére. Kényelmes, fenyőfából készült gyerekágy volt, három szinten változtatható betéttel, ötletes zárszerkezettel, föl-leereszthető rácsozattal.
Ebbe az ágyba fektette a feleségét. Lerakta, mint egy csomagot, aztán fölhúzta a rácsot, és csak állt fölötte. Ha valaki megkérdezi, miért csinálta mindezt, nem tudott volna válaszolni rá.
Az asszony nem tiltakozott, nem nyitotta föl a szemét, se amikor fölemelte, se akkor, amikor óvatosan letette az ágy matracára. Úgy maradt, ahogy volt, összegömbölyödve. Sokáig.
A férfi állt a rács fölött, megsimította a fát, rücskös volt az érintése, gyerekfogak rágták, apró kis egérfogak mélyedtek a fába, hány kis fog reszelte már ennek az ágynak a fáját, gondolta.
Fogta az ágyat, nézte a karikába gömbölyödött ismerős alakot. Hogy nem mozdult, szemben vele leült a padlóra. Homlokát az ágynak támasztotta, szeme így egy vonalba került felesége csukott szemével. Nézte a rács mögött az asszonyt.
Már nem emlékezett, mennyi idő múlva szólalt meg. Mozdulatlanul, csukott szemmel, halkan, suttogva ennyit mondott:
– Elmegyek. Elmegyek innen.
Csak ennyit. És maradt tovább moccanatlan.
Ott ült vele szemben, és mint valami nagyító alatt, közelről nézte az arcát. A szőke pihéket a szája fölött, a két anyajegyet egymás szomszédságában, látta az orr tövében az apró pattanást, és arra gondolt, nincs semmi baj. Hiszen minden ismerős. Kéznyújtásnál is közelebbnyire itt van mellette. Hogy mondott valamit? Nem. Nem hallott semmit.
Lassan fölállt, leengedte a gyerekágy rácsát, és kiment a szobából.
Erről a hajnalról soha nem beszéltek.
Most, még mindig félálomban, óvatosan pásztázott a keze a pléd alatt. Hideg volt a lepedő. Tovább csúsztatta a kezét a párnára. A vánkos még őrizte a fej nyomta mélyedést, de az érintése hideg volt annak is. Kinyitotta a szemét, fölült, odanézett.
A takaró gondosan visszahajtva, hogy ne kússzon ki alóla a meleg. De az ágy baloldali fele üres volt.
Az első gondolata az a mondat volt, amit elalvás előtt a felesége mondott az este.
– Magunk vagyunk, drágám…
Későn feküdtek le, már eloltották a villanyt, azt hitte, aludni fognak, amikor kérdezett valamit az asszony. Ártatlan, játékos kérdésnek indult. Feléje fordult, odafúrta a fejét a mellkasához és azt kérdezte.
– Jó neked velem?
És mint akkor, amikor megmakacsolja magát valamiért, leszegte a fejét, odaszorította a nyaka és a mellkasa közti mélyedéshez, szinte fájt, és újra megkérdezte.
– Jó neked énvelem élni?
Halk volt, lányos. Mint a mondat, amit belesúgott a nyakába.
Mielőtt válaszolt, sokáig hallgatott. Nem volt most kedve beszélgetni. Arra gondolt, milyen kevés az igazi alkalom. Amikor együtt, igazán együtt… És mennyi a kényszer. Mennyi a hétköznap. Amelyekből milyen öröm néha kicsiholni az ünnepet. De akkor miért kérdi, amit kérdez. Az a hajnal jutott eszébe, a gyerekszobában…
Átölelte. Az asszony visszaölelte, akkor érezte, merő görcs mindene. Az álla alatt, a nyaka gödrében a leszegett feje, szorosan mellette a teste… Válaszolni akart, de nem bírt. Hallgatott. Hallgattak mind a ketten. És ahogy feküdtek ölelve, csöndben egymás mellett, lassan elöntötte az érzelmeknek valami ritkán érzett, különös áradata. Hála, félelem, szeretet, féltés, kín, gyötrelem, köszönet… Tizenöt év… Ha kérdik, nem tudta volna megfogalmazni, mi minden.
Eszébe jutott megint az a hajnal, hallotta az asszony hangját is: “elmegyek”, de továbbsiklottak a gondolatai. A kérdése is ott hangzott a fülében: “Jó neked velem élni?” De nem tudott beszélni. A szavaknak és a gondolatoknak mintha most nem lett volna jelentőségük. Más lett fontos ebben a pillanatban.
Az asszony lassan fölemelte a karját, de a fejét otthagyta a mellkasán. Úgy mozgott, mint valami lassított felvételen. Teste elernyedt, és kifordulva, ahogy volt, a tenyerét lágyan rátapasztotta a férfi szájára. Ha akart, sem tudott volna megszólalni.
