 |
Leveléből is egyértelműen kiderül, hogy kezdve attól, hogy Lackó „rettenetesen vad volt, és félelmetes módon tudott rátámadni osztálytársaira” egészen a vodkáig, a pálinkáig és a cigarettáig otthoni, családi megoldatlan konfliktusok állnak a háttérben, üldöztetés, érzelmi nélkülözés, testvérféltékenység… Nem csodálkoznék, ha megtudnám magától, hogy Lackó valamikor a közelmúlt években netán lopott is, esetleg magától vagy az osztálytársaitól, vagy valamelyik üzletből, áruházból. Mert a kilenc-tizenegy éves gyerekek – elsősorban fiúk – érzelmi nélkülözésének, örömkeresésének ez is egyik jellemző tünete.
Így hát abban is igaza van, hogy a vodkát, a pálinkát és a cigarettát is a tünetek közé sorolja, és jónak látná, ha szakember segítségét lehetne igénybe venni. De, mint látjuk, nem lehet. Tizenhárom éves fiút, merőben akarata ellenére hiába kényszerítenénk a pszichológushoz. (Azért azt is tudnunk kell, hogy bizonyos esetekben a valahogy odakényszerített fiatal paciensben hirtelen fordulat következhet be, és egyszer csak örülni kezd, hogy végre ott van, és nagyon is jó és hatékony terápiás kapcsolat alakulhat ki. De ez, feltehetőleg, nem ilyen eset.)
Mit lehetne hát tenni?
Azt hiszem, én a maga helyében valamiféle kompromisszumra törekednék a kollégákkal. Ha se sítáborba, se az év végi kirándulásra nem viszik el Lackót, akkor ezalatt is otthon kell lennie, italozó apjával, aki kistestvérét kényezteti és őt – szóval vagy tettlegesen – brutalizálja. Jó, rontsa le a konferencia Lackó magaviseleti jegyét, ebben nem védelmezném, az alternatív iskolák módján keresnék az ügyes kezű fiúnak valamiféle az iskolában végezhető – többekkel együtt végezhető – hasznos munkát, takarítástól és rendrakástól kezdve a szerelésen át, a kert vagy az udvar rendbetételéig. Vigyázat! Nem büntetőmunka, hanem közösségben végzett, alkotó jellegű, eredményt produkáló tevékenység, amely, ilyen esetekben, önmagában is terápiás hatású. A tantestület viszont felfoghatná büntetésként a kötelezés tényét. Ha nagyon szorongatnának, hogy ez sem elég, akkor a két közös útból az egyikről esetleg lemondanék, de nem jó szívvel, egyet a kettő közül mindenképpen megvédelmeznék.
De mindez csak, hogy úgy mondjam, „kivédése” a tantestület nehezen elhárítható követeléseinek.
Ami igazán fontos volna a gyerek szempontjából: rendszeres, négyszemközti beszélgetési lehetőségek – magával. Tudom, hogy mindnyájan milyen elgyötörtek vagyunk, a tanárok különösen, mennyire nem jut időnk semmire, amit akár magunk is fontosnak tartunk. Mégis, visszaemlékezve régi nagy iskolák gyakorlatára is, nagyon fontosnak tartanám, hogy ha nem is hetenként kétszer, de esetleg egyszer – vagy legalább kéthetenként egyszer! – meghatározott, állandó időben kerülhessen sor egy zárt, ötven-hatvan perces (és soha nem rövidebb, de nem is hosszabb!) leülésre, „beszélgetésre”.
Azért tettem a „beszélgetést” idézőjelbe, mert én ugyan személyes beszélgetésre hívnám magamhoz Lackót (és ha megindul a beszélgetés, ez lehetne visszatekintés egyrészt az elmúlt napokra, másrészt az évre, harmadrészt az egész iskolában töltött időre, és végül a gyerekkorra), de mégis közömbösnek tartanám, hogy egy-egy ilyen beszélgetés hogy „sikerül”; a lényeg a rendszeres ismétlődés lenne. Nem fontos, hogy magának ötletei – vagy éppen remek ötletei – legyenek, hogy mit és hogyan kellene szóba hozni. Ne érezze magát arra kötelezve, hogy „válaszokat”, „megoldásokat” találjon. Lazaság kellene, hogy legyen ebben a beszélgetésben, s egy dolog a fontos, az együttes jelenlét. Lehet esetleg forró teát inni, kekszet ropogtatni, és elgondolkodva felvetni, netán nagy szünetekkel, hallgatásokkal körbejárni egy-egy kérdést. Ahogy alakul… Azt hiszem, ezzel tehetné a legtöbbet, Lackó már iskolán kívüli jövőjéért is.
