Ha szabad ilyesmiben tanácsot adni: ne tartsa magát! Sírjon nyugodtan nappal is, otthon is, a gyerekek előtt is! A gyerekek közül is az jár jobban, aki tud sírni, vagy esetleg éppenséggel együtt sírni, összebújva magával. A sírásban feloldódik és feldolgozódik az a szorongás és feszültség, amelyet a gyerekek akkor is meg- és átéreznek, ha maga “tartja magát”. A tartással járó erőfeszítés és az az érzés, hogy nincs igazi összhang a maga belső állapota és viselkedése között, megterhelő a gyerekek számára, és minél kisebbek, annál inkább.
Ha nem is mondta el a szomorú jóslatokat a gyerekeknek – és lehet, hogy ezeket ebben a formában nem is kell elmondani –, de biztos, hogy abból, amit tudnak, hogy az apjuk beteg és kórházban van, és abból, amit magán látnak, és amit magából éreznek, bennük is újra és újra felmerül a halál gondolata. (Ami különben a kilencedik életévük felé közeledő gyerekekben, mint “metafizikus nyugtalanság” amúgy, minden külső indíttatás nélkül is, gyakorta felbukkan, azzal a félig tudatos kérdéssel együtt, hogy: “ki vagyok én, honnan jövök, mi lesz velünk, ha meghalunk, mi lesz a szüleimmel…”) Így hát kimondódik– ki kellene mondódjon, ha nem is az orvosok szavainak idézésével –, hogy bizony ez a jelenlegi súlyos állapot ilyesmivel is fenyeget…
Mindebből pedig az következik, hogy “természetesen”, “elengedetten” kellene otthon viselkednie, azt kellene mondania, ami eszébe jut, és amit érez, és nem szabadna megfontolásokat érvényesítenie a gyerekekkel való együttlétben. A maga spontán, közvetlen viselkedése ad érzelmi biztonságot a gyerekeknek, és ez az, amire most is a legnagyobb szükségük van. Ez a magatartás és az a légkör, amelyben mindig lehet beszélni mindezekről a nehéz dolgokról is, segít a gyerekeknek a feldolgozásban.
Egyébként: biztos, hogy szóba kerül ilyenkor, hogy “mi van a halál után”. Erre természetesen minden szülő csak a maga legbensőbb meggyőződése szerint válaszolhat. A hívő mondhatja, hogy: “a lélek leveti a testet, mint egy ruhát, és persze, tovább él…” Netán: “lát minket, s ily módon velünk van, s egykor majd találkozunk…” Aki ebben nem hisz, az a – népballadákban is kifejezésre jutó – természettudományos igazságot kell, hogy képi, mesei módon érzékeltesse a gyerekkel: semmi nem lesz semmivé – a gyerek számára éppen a totális megsemmisülés gondolata az ijesztő, a feldolgozhatatlan, a fenyegető –, hanem csak átalakul. Víz, felhők, patakok – ásványi sók, melyek növényeket táplálnak – az eltemetett szeretők sírján kihajtó virágszálak, melyek egymásba fonódnak – ezek a képzetek a gyermeki fantáziavilághoz is közel állnak, és felfoghatóvá teszik a maradandóságban végbemenő átalakulást.
Mint már utaltam rá: lehet, hogy a kicsit most látszólag jobban megviseli az egész helyzet, de az, hogy könnyen elsírja magát annak is a jele, hogy a félig tudatos feldolgozás – a problémával való szembesülés – folyamatban van, és nem a későbbiekben fog, esetleg kerülő úton, tünet formájában felszínre törni az elfojtott fájdalom, érzelem – és így kevésbé válik maradandóvá a feszültség okozta lelki megterhelés. Ami pedig a temetést illeti: én a maga helyében beszélnék a gyerekekkel arról, hogy akarnak-e eljönni a temetésre, hogy milyen is lesz a temetés, várhatóan hogyan fog lefolyni – ravatalozótól a sírhelyig, vagy kolumbáriumig – meddig fog tartani, mi történik ott.
A döntést végül is, hogy jönnek-e, a gyerekekre bíznám.
De gondoskodnék arról a maga helyében, hogy legyen ott olyan ismerős vagy rokon, aki készen áll arra, hogy a kisebbikkel – vagy esetleg mind a két gyerekkel – elmenjen a temetésről, ha nyilvánvalóvá válik, hogy rosszul viseli, rosszul viselik, szívesen elmenne, vagy elmennének.
És a temetés utáni hetekben fog majd kiderülni, hogy esetleg nem éppen a nagyfiú-e az, aki segítségre szorul a történtek feldolgozásában? (A látszólagos közöny, a folyamatos bezárkózás ennek a jele lehet.)
