Nagyon-nagyon fontos a szerelem – II. oldal

Úgy tűnik, hogy neked is adatott ebből a tűzből.

– Remélem. Én nem hiszek abban, hogy ezt a pályát lehet kicsit csinálni, amúgy félgőzzel. Vagy nagyon teszi a dolgát az ember, vagy sehogy. Ez nem csak a színházra érvényes. Lehet például kicsit szerelmesnek lenni, kicsit boldognak lenni? Vagy nagyon legyél boldog, vagy legyél nagyon rosszkedvű! De kicsit minek?! Különben csak mennek az évek, a munkák…

Te nem szereted a langyos vizet.

– Azt gondolom, hogy elég bátran élek.

Pedig ma mindenki olyan óvatos.

– Persze, mert nagyon sok szorongás, félelem van. Amikor óvatoskodtam, egyre rosszabbul éreztem magam. Amikor viszont elhatároztam, hogy most legyőzöm a félelmeimet, és változtatni fogok, azt láttam, hogy kinyílik a világ, millió lehetőség, millió impulzus ér, olyanok, amelyeknek valószínűleg egészen addig én magam voltam a gátja. A magam félelmeivel. Mert nem nyitottam ki magamon azokat az ajtókat, amelyeken bejöhettek emberek, munkák. Abban hiszek, hogy így kell élni!

Ősztől Szolnokon vagy szerződésben. Úgy érzed, itt megnyíltak ezek az ajtók?

– Egy új társulat, egy új szerződés mindig új kaput nyit az ember előtt. Pesten több a színházon kívüli munka. Próba után, előadás előtt mindenki lót-fut, hogy egy kis mellékkeresethez jusson. Úgy érzem, hogy egy vidéki színházban nagyobb az egymásrautaltság, és talán erősebb a közösség. Nekem nagyon hiányzik, ha ez nincs, vagy nem lehet így.

Nem csak a színházra jellemző az, amit mondasz.

– Ahol az embernek az a dolga, hogy kipakolja a lelkét, és egy tálcán átnyújtsa, ott a közösség és az emberi kapcsolatok még fontosabbak. Nyilván mindenhol hasonló a helyzet. Mindenki rohan, csak közben elsikkad valami. Kevés olyan öregembert látni, akiről az látszik, hogy jól van. Arra jöttem rá, hogy nem azok érzik jól magukat, akik gondtalanul, jólétben éltek, hanem azok, akik merték a saját sorsukat a saját törvényeik szerint élni, minden problémával, szomorúsággal együtt. Talán ez a trükk. Persze, bennem is vannak félelmek. De mindig azt kell megoldani, ami most van, ami most probléma. És akkor, egyszerre, lépésről lépésre, rendben lesz minden.

Tanultad valahol ezt a sok bölcsességet?

– Sokat morfondírozom azon, hogy mit és hogy lehet. A saját életem sem volt mindig olyan, mint most. Olyan félős voltam.

Kamaszkorodban?

– Igen. Nem beszéltem akkoriban. Most már ezt nehéz elképzelni, mert ma már be nem áll a szám. A kortársaimhoz és az idősebbekhez sem mertem szólni. Pedig sokszor éreztem, hogy de jó lenne, de akkor sem sikerült… Tele voltam görcsökkel.

Miért?

– Mindenről kellene beszélnem, hogy erre választ adjak. Az apámról, aki nem élt velünk, arról, hogy bennem milyen fokú szeretetéhség, szeretetigény van, hogy ennek miféle megnyilvánulásai vannak. Ma már ezt megpróbálom tudatosítani magamban és megoldani.

Mikor sikerült?

– Nem sikerült. Valamennyire persze, igen. De az még a mai napig borzasztóan fontos nekem, hogy szeressenek. A saját hibámból tanulva, most már megpróbálom magamat adni. Mert sokszor előfordult, annyira akartam, hogy szeressenek, hogy ösztönösen úgy kezdtem el viselkedni, ahogy elvárták tőlem. Ez a legnagyobb csapda. Mert a másik ekkor nem engem szeretett meg, hanem azt, akit játszottam. Ez nagy lecke volt.

Van ennek a görcsnek valami köze ahhoz, hogy színésznő lettél?

– Biztos. Fura állapot ez, mert én nem szeretem, ha néznek. Holott a színészethez kell egy nagy adag exhibicionizmus. Ahhoz, hogy fölálljon valaki egy kiemelt helyre, amelyet lámpákkal világítanak meg, és ott megmutassa magát meg a lelke legmélyét. Egyrészt szeretném, ha békén hagynának, de ugyanakkor nagy a vágy bennem arra is, hogy izgalmas dolgokat csináljak a színpadon, hogy “látva lássanak”. Próbálni nagyon szeretek. Az előadás is jó, mert végül az is egy játék.

Csak közben néznek.

–Megőrülök például, ha azok, akik fontosak nekem, eljönnek a bemutatóra. Ez azért van, mert annyira szeretném, hogy szeressenek, és attól félek, hogy ha nem vagyok jó, akkor nem szeretnek majd.

Édesapád, Huszárik Zoltán a film mestere volt. Szeretsz filmezni?

– Szeretnék. A Filmszemlére most készült rólam egy portréfilm, Mátis Lilla munkája, és most mutatták be a Kanyaron túl című filmünket. Azt Dér András rendezte. Egy papról szól, aki összeszedi a drogos fiatalokat, és megpróbálja kihúzni őket reménytelen helyzetükből. Én vagyok az a lány, aki segít neki. Közben ez egy szerelmi történet is. Nem könnyű film, a téma nagyon nehéz, mégsem az a fajta mozi, amely minden reményt elvesz az emberektől. Most, hogy visszanéztem, csak halkan mondom, de szerintem szép.

Ha az embernek nincs édesapja, akkor mi az, ami hiányzik?

– … Azért hallgatok, mert nincs viszonyítási alapom, nem tudom, milyen az, amikor van. Ez kimaradt. Amivel küzd az ember, az éppen ez a hiány. Önmagammal vívok. Éveken keresztül azt gondoltam, hogy mindez számomra nem volt gond. Az utóbbi két-három évben jöttem rá arra, hogy nagyon mélyen meghatározza az egész jelenlegi életemet. Mindenben jelen van, ahogy társat választok, a munkámban, mindenben… Nem feltétlenül baj. Ezeket a hiányokat az ember felhasználhatja a munkájában.

Édesapádnak abba kellett hagynia a főiskolát. Mi volt a “bűne”?

– Kuláklistára került a család, egy picike domonyi föld miatt. A nagymamám egyedül nevelte apámat. Valójában igen szegényen éltek. De az, hogy volt ez a kevéske föld, már elég volt ahhoz, hogy évekre eltávolítsák. Én már ebből nem éreztem semmit. Akkor születtem, amikor ő éppen a Szindbádon dolgozott.

Nem illik ma már ilyesmit kérdezni, de…

– Akkor kérdezd!

… te voltál úttörő?

–Voltam. Még kiváló úttörő is. Igaz, ezt az osztályszínpadok vetélkedőjén tanúsított, példás úttörő magatartásomért kaptam, mert rendeztem és játszottam. Nagyon szerettem az úttörőtáborokat is. Ez akkoriban hozzátartozott az életünkhöz. Imádtam az esti tábortüzeket, amikor énekeltük az úttörődalokat, az összes giccses tábori nótát, mert barátságok és szerelmek szövődtek. Nagyszerű volt. Még az akadályversenyeket is szerettem.

Domonyban, a nagymamádnál másféle életet láthattál.

–Teljesen. Ő még most is műveli a kertet, kapál, süt-főz a mai napig, pedig kilencvenkét éves. Nem is érti egyébként ezt a világot. Legutóbb hosszú ideig nem tudtam meglátogatni. Most, hogy ott voltam egy kicsit, beszélgettem vele, kérdezte, mit csinálok, miért nem jövök többet. Soroltam, hogy Szolnok, Sopron, Budapest, Dunaújváros, filmforgatás. Nézett rám a nagymamám, és azt kérdezte, de miért vállalsz ennyit? Hát, nagyika, mert muszáj, mert én is szeretem… meg a pénz, de csak mondta, hogy miért vállalsz ennyit, ez nem jó. Annyira igaza volt! Egy másik, már letűnőben lévő világ bölcsessége szólt belőle. Nagyon szép volt, és nagyon elgondolkodtató.

– Meg lehet a tanácsát fogadni?

Nem. Nem is akarom, ez az alapvető baj. Képtelen vagyok a színházat félig csinálni.

Pesti lány vagy. Élvezted a domonyi nyarakat?

– Nagyon, szénfeketére sültem, és úgy kellett levakarni a lábamról a koszt.

Szerelem is volt?

– Domonyban nem. De itthon mindenféle.

És te szerettél, vagy téged szerettek?

– Voltak viszonzott érzelmek, de olyan is, amikor csak én voltam szerelmes, és ő nem is tudta. Máskor nagy vagánykodások és verekedések mentek, és a szerelemnek a harc volt a kifejeződése. Afféle harcos szerelmek voltak ezek.

Mennyire fontos a szerelem?

– Nagyon-nagyon fontos. Találkozni valakivel, akit az ember megszeret, külön ajándék, külön öröm. Megtanultam jól érezni magam egyedül is, és azt hiszem, ettől kezdve tudom igazán megbecsülni magam körül az embereket. Nem hiszek a véletlenekben. Úgy gondolom, hogy azzal találkozunk, akivel találkoznunk kell, és akivel tudunk egymásnak adni valamit, és tudunk egymástól tanulni is. Ez a tanulás nem mindig egyszerű és kellemes. Sőt, lehet, hogy igen fájdalmas.

Volt hogy elmentél, miközben maradtál volna?

– Volt, de el kellett menni. El kellett engedni a másikat. Ha tényleg szeretsz valakit, és ő el akar menni, akkor hagyni kell. Az élet értékes, és nekem nincs jogom ahhoz, hogy bárkit megkössek. Hiába fáj.

Nem állapodtál meg még senki mellett. Talán azért, mert valami más dolgod van?

– … Megállapodnék én. Gondolom, mint mindennek, egyszer ennek is eljön az ideje. Egyre többet gondolok arra például, hogy jó lenne már egy kisbaba. Biztos ez is jel arra, hogy érlelődik a “megállapodás”.

Hiszel a sorsban?

– Hiszek. Nem vagyok fatalista, de úgy gondolom, hogy az életünk lehetőség. Lehetőség arra, hogy önmagunk legyünk! Számomra most a színház az, amelyben megmutathatom magam, hogy kiadjam azt, ami bennem van. De nem biztos, hogy ez az egyetlen, ami érdekel. Sok mindenben megmutathatjuk magunkat, és soha nem az a lényeges, hogy ez éppen micsoda, hanem az, hogyan tesszük.

Annyira emlékeztetsz valakire. Nem a Szűz jegyében születtél véletlenül?

– De abban születtem.

Talán ez sem véletlen, és azt jelenti, hogy még biztosan találkozunk.