Most megpróbálom elfelejteni Vilmát. Milyen vagy te?
– Egyszer azt mondta valaki, Anna, ha te bezárkózol, ott aztán lehet kopogtatni… Az igaz, hogy minden indulatosságom és nyitottságom ellenére, ha bántást érzek, ösztönösen becsukódom. Iker jegyű vagyok, s ha anyu pontosan tudta, akkor Halak az aszcendensem, ami azt jelenti, hogy nem könnyű Fehér Annának Fehér Annával. Ugyanis mindkét hatás elég erős bennem. Az egyik levegős jegy, eszerint szabad vagyok és könnyed, erős érzelmek mozgatnak, nagylélegzetű elhatározásaim vannak, veszélyérzet nélkül megyek bele veszélyes helyzetekbe, imádok vezetni. A másik vizes jegy, zárkózott, elbújós. Ez is bennem van. Néhány dologban lassú és szemérmes vagyok, nehezen döntök. Van egy része a lelkemnek, ami kislány. Engedni a pillanatnyi hangulatnak, kimondani, átélni dolgokat… Csakhogy, ami a gyereknél természetes, a szabadszájúsága, a felelőtlensége, a szabadsága, az felnőtt korban már egészen mást jelent. Nem lehet egy felnőttnek így élni. De ezúttal a párkapcsolatra gondolok. Arra, hogy a társam mellett néha igenis lehetek gyerek. Lehetek makacs, felelőtlen hangulatember. És ez jó. Leülhetek mondjuk egy idegen városban, egy áruházban a földre…
És nem húznak föl, hogy na, Anna, ne csináld?
– Nem. De ez csak egy példa. Azt akartam érzékeltetni, hogy olykor szélsőségesek a hangulataim. Bár eléggé kordában tartom már őket. Persze, ha némelykor elengeded magad, annak ára van. Egyrészt viszonozni kell, másrészt tudni, hogy ilyenkor minden teher a másiké. Két ember között ilyesféle játékosság sokszor segít újraalkotni egy kapcsolatot. Tudatosan lehetetlen. Valahányszor tudatosan próbáltam “rendbe tenni” egy viszonyt, az mindig kútba fulladt. Dehogy fulladt. Kútba esett, dugába dőlt… De mibe is fullad?
Kudarcba.
– Kudarcba fulladt. És tudod, miért? Mert a fogalmak nem ugyanazt jelentik a nőnek, mint a férfinak. Azt hisszük, hogy egyet gondolunk, és nem gondolunk egyet.
Talán ezért vannak szabályok.
– Úgy van. Mint a jó színházban. Ha világosak a játékszabályok, és betartják őket, akkor ezen belül az improvizáció szabadon szárnyalhat, és csak égőbb lesz, egyedibb. Ugyanígy a kapcsolatnál. Ha bizonyos alappontokban az összetartozás erős, és erre vigyázunk, akkor azon belül sokkal jobban, szélesebb skálán tűrünk, viselünk, szeretünk. Ilyen kapcsolatba belefér a rögtönzés, akár a szabálytalanság is.
Ezt gyakorlatból mondod?
– Igen. Bár eddig úgy “működtem”, mint egy lány, valójában nagyon régóta párkapcsolatban élek. Soha nem éltem egyedül, de tudtam, hogy nem a kapcsolatom fogja megoldani az életemet. Mindig a feladataim határozták meg a magánéletemet, és nem fordítva. Ebben benne vagyok én is, meg benne van a szakmánk, ahol bármilyen furcsa, mintha mi, színésznők is férfiak lennénk, folyamatosan döntéseket kell hoznunk. Ezzel együtt, minden különösebb nehézség nélkül jól tudom működtetni mind a “két életemet”.
Most narancsszínű üvegekben mécseseket gyújtottál…
– Szeretem otthon érezni magam. Függetlenül attól, hogy mekkora az otthonom, s állandó-e vagy átmeneti. Szeretek főzni, holott nem vezetek háztartást. Fontosak magam körül a tárgyak, az illatok, az apró szertartások. Szeretem az otthonom, ennek ellenére soha nem mentem férjhez. Ehhez képest egy házasságnyi idő óta élek együtt valakivel, s miközben körülöttünk “hun házasodtak, hun meg elváltak”, így már öreg házasnak számítok. Ha gyerekem születik, és nagyon remélem, hogy majd nemsokára gyerekem születik, erről már másképpen gondolkodom.
Készülődsz…?
– Nem olyan régóta. De ma már nagy bennem a vágy egy kisgyerek után. Lehet, hogy nem is egy gyerekem születik majd, nem tudom. És ha a sorsom nem adná meg, hogy sajátom legyen, akkor mindent el fogok követni, hogy egy már élő kisgyereket anyaként felneveljek.
Mit gondolsz, mi történik az emberben, hogy egyszer csak elfogja a vágy, hogy anya legyen?
– Nyilván kódolt dolog, mint a csudálatos természetben sok minden. Én mostanra értettem meg, hogy micsoda iszonyú erővel hat mindaz, ami a gyerekkorban gyökerezik. Dugig vagyok tapasztalással és érzelmekkel, és annyira szeretném, ha ez valakinek a gyökereivé válna, a támasza, az élete biztonsága lenne. Olyan jó egy kisgyereket szeretni. Ezt az önzetlen, kérdőjel nélküli szeretetet megélni, erre vágyom.
Nemrég egy újságban láttam, a “legvonzóbb színésznő” címet te kaptad.
– Vess meg, de rettenetesen jólesett. Engem is úgy hívott fel valaki, hogy Bagi János valamilyen leg-leg játékban a legvonzóbb színésznőnek tartott. Szép, okos, intelligens, írja, és van humora… Jó volt hallani. És itt egy szóra, vissza a Molnár-hősnőkhöz! Általában nekik is van humoruk. Molnár Ferenc az a ritka szerző, aki olyan látásmóddal ruházza fel a nőalakjait, hogy van távolságtartásuk, s így képesek rálátni magukra, az egész életükre. Ez talán rám is jellemző, hogy könnyűszerrel tudom magamat kívülről is látni.
Ez mindig így volt?
– Dehogy volt. Nyolcvannégyben, amikor elkezdtem a pályát, okos és szép színésznőnek tartottak. Úgy éreztem, ennél rosszabbat nem mondhatnának. Azt gondoltam, hogy ezek a jelzők azonosak ezzel: tehetségtelen. Gyűlöltem a szép jelzőt, mert a szép nők csak szépek, az okosságot a hidegséggel párosítottam, de legalábbis az érzelem hiányával. S bár mindig csapatban játszottam, a főiskolás évek alatt sok volt bennem a magánzóból. Akkoriban mondott valamit Szabó István. Talán nem is tudta, milyen jól jött nekem az intelme. Harmadikosok voltunk, akkor is valahogy rémülten mentem föl a lépcsőn. Megállított. “Idefigyeljen, Anna – mondta – magának egy dolgot kell tennie. Megőriznie magát a főiskola végéig olyannak, amilyen. Ez az egyetlen tennivalója. Érti?” Nem értettem. Azt tudtam, hogy valami fontosat üzent, de mit? Mit kell most csinálnom? Mindannyiunknak volt gondja önmagával, de voltak, akik könnyebben kezelték a nyűgjeiket. Nekem rengeteg feszültséget okozott a magam megítélése. A negatívnak tartott jelzők miatt bántva éreztem magam, és hidegen, csípőből tüzeltem, puff. Elfordultam és nem oldódtam. Aztán rájöttem – de már csak akkor, amikor több volt az önbizalmam –, hogy az érzékenységet nem kell feltétlenül palástolni. Ebbe az egészbe a magánéletem is belejátszott. Hosszú ideig egy ismert színházi rendezővel éltem. Halálosan szerelmes voltam, öt évig voltunk együtt. Adódott némi feszültség emiatt a szakmában, hogy az érvényesülés, a szerepek, de hát engem nem érdekelt, vonzott a sármja, a tehetsége, a sugárzása. Magával ragadott. – Honnan jöttél a főiskolára? – Egyszer Montágh Imre – jólesett a lapotokban olvasni róla nemrég –, aki az egyik legszeretettebb tanárom volt, azt mondta, Anna, ne szóljon semmit, megmondom, maga honnan jön. Hunyorított, ahogy szokott, és azt mondta: Belváros, régi ügyvédcsalád… Öö… öö… ingattam a fejem. Körfolyosó, gangos lakás, Franzstadt. Édesanyám igazi ferencvárosi lány, édesapám jászsági parasztember. Az egyáltalán nem számít, mondta Imre, és nevetett. Ekkor éreztem meg először, milyen is lehet az, amikor az ember azonos önmagával.
Mondhatni, hogy te azonos vagy önmagaddal?
– “Dolgozom rajta”. Mert sokáig csak a feladatokat láttam magam előtt. Egy idő után aztán a tapasztalásaim, az érzéseim gondolatokká lettek, észrevettem, hogy a hatásom más, mint amit addig hittem. És jöttek a kérdések: vajon mért gondolnak rólam mást, mint amit én hiszek magamról. Az ember tudni akarja, kicsoda voltaképpen. Honnan jön? Meg akarja találni azokat a tüneményes pontokat, amitől azzá lett, aki. A szálak, az egy dolog. Édesanyám gyönyörű lány volt, ma is nagyon szép, elfogult velem, és ezt a kis kényeztetést boldogan viselem. Édesapám pedig leginkább Humprey Bogart-ra hasonlított. Utánuk fordultak az emberek az utcán, olyan szép pár voltak. A folytatás nem olyan gömbölyű, elváltak, és én anyuval maradtam. Ismertem édesapámat, sajnos, ő már meghalt, keveset találkoztunk, sokat kérdezek felőle. Mesélték, volt egy kedves pulija, Bujtár. S ő olyan ember volt, aki az ebédjét is megosztotta vele. Így lett nekem Bujtár kutyám.
Amikor ideköltöztetek, valaki az utcából megállított: Tudja, ki jött abba a szép házba? Az Alma, a Szomszédokból!
– Hihetetlen népszerűséget, szeretetet hozott ez a sorozat mindannyiunknak. Amikor nyolcvanhétben elkezdtük a forgatást, ez a műfaj nálunk ismeretlen volt. Tizenhárom évig csináltuk, ugyanazzal a csapattal. Amikor az utolsó snittet befejeztük, úgy tört ki belőlem a zokogás, olyan váratlanul, hogy magam is zavarba jöttem tőle. Pedig akkor azt hittem, hogy jó volt, ennyi volt. Ma már úgy gondolom, kár érte.
Most éppen a Molnár-darabotok, a Farkas van veszélyben. Pedig sorban állnak a jegyekért.
– Sokat játszom. Rendezek Békéscsabán. Van dolgom. És még mindig nagyon szeretem a szakmámat. Azzal együtt, hogy volt két-három nehéz évem, amikor megtanultam, hogy nem szabad félni, meg kell állni, s hagyni, hogy ne legyen semmi. Tudni kell, hogy úton vagyok. S az úton mindig történik valami. A Farkast nagyon szeretjük. Küzdök is érte, hogy még játszhassuk. De ha nem játszhatnánk tovább, attól én, én maradok. Már nem roppanok össze. Akkor majd csinálunk mást. Főzünk egy jót, elmegyek anyuhoz, megnézünk egy jó mozit, alszunk… Ezer jó dolgot tehetek, ami nem kevésbé értékes része az életemnek. Megtanultam elengedni valamit, ahelyett, hogy irdatlanul szorítanám. Azt hiszem, ez a szabadság. Amelynek persze, megfizetjük az árát. De mi van ingyen ezen a világon?
