Vannak, akik személyes választ kérnek, levélben, és azt kérik, hogy a lapban ne válaszoljunk. Sajnos, nincs olyan hivatalunk, rendelőintézetünk, ahol egy vagy több munkatárs ezzel foglalkozna, és így az ilyen levelek eleve válasz nélkül maradnak. (Olyasmi is előfordul, hogy valaki levélben kér választ, de mégsem írja meg sem a nevét, sem a címét!) Van, aki azt kéri, hogy ne lehessen felismerni az esetből őt és a családját, írjuk át a neveket! Csakhogy a nevek átírása ilyenkor nem elég, esetleg meg kell változtatni a gyerek nemét, életkorát, családi helyzetét – és akkor már nagyon nehéz válaszolni, mert túl sok dolog nem fog stimmelni a tünet elemzésénél.
Vannak aztán olyanok, akik nem gyerekek ügyében írnak (esetleg ugyancsak cím nélkül). Sokszor kiterjesztjük ugyan az életkori határokat az ifjúkorig (esetleg a fiatal felnőttkorig), de ennél tovább már nem mehetünk, és én szakmailag sem érzem magam felnőttügyekben illetékesnek.
Néha megkérdezik tőlem, hogy nem én írom-e, nem én találom-e ki a leveleket. Mint ez a fentiekből is kitűnik: erre nincs szükség. (Olyasmi már előfordult, hogy egy előadásomon feltett kérdést, és az arra adott választ írtam meg, és ebben az értelemben a “levél” nem volt “igazi”, de a kérdés igen!) Ennek az ellenkezője, amikor valaki azt kérdezi – néha örömmel, néha felháborodottan –, hogy honnan tudtunk az ő esetéről, holott ő soha senkinek nem mondta el! Vagy: miért közöltük le az ő problémáját, amikor ő nem is írt nekünk, s neki aztán ez kínos volt a családon belül! Természetesen: nem az ő esetéről írtunk, nem az ő problémáját közöltük le, csak az emberi élethelyzetekben nagyon sok a hasonlatosság (nem egy ízben a kísérteties hasonlóság).
Máskor azért írnak olvasóink, hogy küldjük meg nekik valamelyik kérdezőnk nevét és címét. Kapcsolatba szeretnének lépni vele. Ezt még olyankor sem tehetjük meg, amikor – mint az esetek nagy részében –, névvel és címmel ellátott levelet kapunk, mert köt a szakmai titoktartás. (Ilyenkor persze, megkérdezzük a levélírót, hogy kiadhatjuk-e adatait, de a válasz legtöbbször az, hogy: nem.) Amikor pedig – és ez kényes ügyekben gyakori – a levélíró nem is fedi fel kilétét, tehetetlenek vagyunk.
Röviden: egy ilyen rovat természetéből fakad a kielégít(het)etlenség.
Csak az vigasztal minket, hogy ez is a nagy – és többnyire rokonszenvező – érdeklődés jele.
Kedves Olvasóink! Várjuk leveleiket, de kérjük, tekintsék ezt is egyfajta sorsolásos játéknak! Higgyék el, igyekszünk a kérdések súlyát mérlegelni, de erőink és lehetőségeink végesek. S ebből fakad, hogy – mondjuk – négyszázötvenkettőből csak ötvenkettő “nyer” évente.
(A szerző persze, abban reménykedik, hogy a maradék négyszáz is nyerhet valamicskét, itt-ott felismerve magát és élethelyzeteit a példákban.)
