Aztán, amikor már végképp mindegy, akkor veszünk elő valami jó kis könyvet, elnyúlunk a heverőn, aztán várjuk, hogy a gondok maguktól oldják meg önmagukat. Ami persze, sose következik be, ettől aztán még nagyobb pánik vesz rajtunk erőt, és már a fejünkre húzott kispárna alatt vacogunk, várjuk, hogy ránk szakadjon a plafon, és nem merünk a holnapra gondolni. Nem tudom, másnál hogy van ez, nálam legalábbis így.
A kis bosszúságok néha tényleg megfojtanak. Nem kell itt különösebb természeti kataklizmákra gondolni – bár ha kiönt a Duna a rakpartra, és lebénul Budapest meg az azt övező harminc kilométer sugarú kör teljes közlekedése, az azért bosszant. De előbb-utóbb idegesíteni kezd, ha a konyhában frissen lerakott járólapok közötti fúga reggelre a Szent András-törésvonalra emlékeztet, annyira megreped. Aztán, úgy délelőtt tíz óra tájban, miután derekasan elaludtam, a szolgáltató kikapcsolja a telefonomat, mert megint elfelejtettem befizetni a számlát. Az értekezlet így nélkülem zajlik, ami nem lenne különösebben nagy baj, ha nem nekem kellett volna értékelni az új lapszámot. Ekkor már egy kicsit remeg a kezem, és amikor interjút akarok készíteni egy figyelemre méltó külső adottságokkal rendelkező szőke nővel, képtelen vagyok kibontani a celofánból a kazettát, ezért ő segít. Már csak hab a tortán, amikor az interjú kellős közepén lemerül az elem, a diktafon pedig sztrájkba lép.
Szerencsére nem minden napom torkollik lábon kihordható idegösszeomlásba: általában teljesen normálisan viselkedem, de úgy kéthavonta előkéredzkedik belőlem a mélyen magamba temetett Woody Allen, és átveszi felettem az irányítást – ami csak másoknak vicces. Az ilyen napokon érzem úgy, hogy felesleges volt felkelni az ágyból.
A láncreakciószerű eseménysor, amelyet fentebb leírtam, valóban megtörtént, és a kora délutáni órákban arra gondoltam, hogy most már valóban nem szabadna lengő teher alá állnom, és ha lehet, jó messzire helyezkedem a tömegközlekedési eszközök automata ajtajától, mert még az egyik levágja a fejemet. Ekkor hívott fel öcsém, és hamar kiderült, hogy egyrészt a telefonosok csak a kimenő hívásaimat korlátozták, másrészt pedig este Tankcsapda koncert lesz egy kollégiumban.
Tankcsapda-koncerten már vagy két éve nem jártam, korábban azonban sűrűn látogattam a magyar rockzene legjobb csapatának viharos fellépéseit. A koncertlátogatás jó ötletnek tűnt. Ha a sors keze utol akar érni, hát érjen utol ott, és különben is, ki kell ragadni magamat ebből a szörnyű hangulatból.
Már a bejutás sem volt egyszerű: ugyan sehol sem hirdették meg a rendezvényt, mégis kilométeres sor kanyargott a bejárat előtt. A kígyózó sor a hátunk mögött természetesen megszűnt, így, miután másfél óra múlva, átfagyva bejutottunk, utánunk bárki besétálhatott várakozás nélkül. Öcsémmel megálltunk a hátsó sorban, és néhány perc múlva az előzenekar hál’ istennek hazament. Aztán belekezdett a Tankcsapda, elsőként rögtön a “Legjobb méreg” című számmal, ami körülbelül akkora dobás, mintha Lagzi Lajcsi a “Kék a szemé”-vel nyitna a Dáridóban. Csak néztünk az öcsémmel, a hangerő rezgette a hasfalunkat, elöl megindult a táncolók húsdarálója, és megjegyeztük csendesen, hogy túl öregek vagyunk mi már ehhez.
Mígnem aztán valahonnét előkerült egy kisebb adag kannás bor, amelyet az íze alapján cukorcefréből, műtrágyából és valamilyen selejtes, erősen szennyezett kőolajszármazékból kevertek. Tíz perc múlva már az első sorokban találtam magam, ahol is nekiálltam extrémsportolni: odébblökdösni az a többieket, további komoly erőpróbaként pedig talpon maradni a sodró hullámzásban. Azért szereztem kisebb sérüléseket: egy bölcsészlány könyékkel beszúrt a bordáim közé, felülről pedig a fejemre esett valaki, de ilyenkor az ember nem törődik ilyesmivel.
Aztán, úgy a koncert háromnegyedénél, amikor már tényleg megfeledkeztem az egész elrontott napomról, egy szintén csápoló kolléga, kazánlemezzel bélelt, negyvenhatos bakancsában páros lábbal ugrott a sípcsontomra. Akkor megfordult a fejemben, hogy baj van, de már csak hazafelé bicegve, nadrágomon át tapogatva éreztem a libatojás méretű púpot. Pont úgy néztem ki, mint valami Kafka-hős: ízeltlábúvá változtam, és kinőtt a harmadik térdem.
Szerencsére barátnőm, Finci, miután hazaértem, és meglátta sebesülésemet, törölközőbe csavart jeget tett rá, majd megállapította a tényállást: “Ott jött ki a rosszaság.”
