Tiszteletben tartani a helyi szokásokat
Rákóczi Kata szerint nem árt egy visszafelé szóló repülőjegy se, határozottan jót tesz a biztonságérzetnek. Meg az is fontos, hogy az embert a főnöke mindig visszavegye a munkahelyére, a Vista Utazási Irodába. Legutóbb egy kicsit aggódott, mert enyhén szólva elhúzódott a szabadsága. Elindult, hogy egy kicsit körülnézzen a Felkelő nap országban, ahol olyan gyönyörű filmek születnek, mint a “Ramayana balladája”, és lám, mi lett belőle! Két évig tartó szerelem.
– Tetszik, ahogy a japánok szemlélik a világot. A nyugalmuk, a kedvességük, az, ahogy a másik emberhez viszonyulnak. Nem ismerik az önzést. Ezért olyan nehéz utána visszatérni Európába. Tízszeresen sért, amikor a hetes buszon lökdösik és szidják egymást az emberek. De elmenni is legalább ilyen nehéz volt. Nem hittem, hogy abban a drága országban három hétnél tovább kihúzom. Szerencsére lelki atyára akadtam egy barátom személyében. “Nyugi! – biztatott. – A megfelelő pillanatban össze fogsz találkozni a megfelelő emberekkel.” És a kezembe nyomott néhány telefonszámot. Ezeknek nagy hasznát vettem. Egy ismerős családnál kaptam szállást, és módszeresen bejártam az egész szigetet. Ez a fajta turizmus arrafelé ritkaságnak számít. Legjobban az Onsenek tetszettek. Gyönyörű gyógyforrások kint a természetben. Az ember csak üldögél a párálló vízben a havas kövek között, és minden porcikájában szétárad a nyugalom.
Kati később átkelt Dél-Koreába, beutazta Laoszt, Taiwant és Malajziát. Ha elfogyott a pénze, dolgozott egy kicsit, és szakadatlanul szemlélődött, tanult. Kérdeztem tőle:
– Nem veszélyes egy nőnek egyedül utazni?
– Ha bizonyos szabályokat betart, akkor nem – válaszolta. – Sötétedéskor például soha nem stoppolok, és két férfi mellé nem ülök be egy autóba. Igyekszem tiszteletben tartani a helyi szokásokat. Egy moszlim országban például bekötöm a fejem. És nem provokálom a férfiakat rövid sorttal, kivágott pólóval. Én is jobban érzem magam így, és ők is szívesebben látnak. De az, hogy nő vagyok, kétség kívül sok mindenben korlátoz.
“Veszem a kalapom”
“Mikor utazom, akkor érzem igazán, hogy élek!”
Mondta a fiú a forró ciprusi éjszakában, és könnyed hangon mesélni kezdett. Mesélt a kobráról, akivel a Fülöp-szigeteki dzsungelben nézett farkasszemet, a fadzsunkáról, meg a cápákról valahol a háborgó Dél-Kínai tengeren, a szakadék fölött lógó buszról az Atlasz-hegység viharában, és a namíbiai Csontváz-partról, ahol tizenötödik századi hajóroncsok pihennek… Meg arról is, hogy soha nem félt. Csodáltam érte! Jakubinyi Sándor valóságos Hemingwaynek tűnt a szememben:
– Mindig úgy gondoltam, leérettségizem, és veszem a kalapom. Így is lett. Egy este rövidnadrágban és tornacipőben kisétáltam az ajtón. Három hét múlva érkeztem haza, Londonból. Később távolabb merészkedtem. Ragadtak rám a nyelvek, telepített idegenvezetésből éltem. Ha időnként hazajöttem, elnéztem az ismerőseimet, hogy rohannak, kelnek, fekszenek, gyűjtik a pénzt, mint a méhek a mézet. Megkérdeztem magamtól: “Kell ez nekem?” De mindig megráztam a fejem. Sok-sok országot bejártam, és sokáig azt hittem, a nagyvárosi nyüzsgés az életelemem. Egészen addig, amíg el nem jutottam Afrikába. A városokban szörnyű a nyomor, alig vártam, hogy kiszabaduljak a természetbe. Egészen megigézett. Pedig nehéz arrafelé utazni, nem valami népszerű a fehér ember. Most már nem hajtom a látnivalókat, mint kezdetben. Van úgy, hogy csak ücsörgök valahol, egy helyi kricsmiben, és figyelem, mi történik körülöttem. A belső utazás fontosabb lett.
“Még a Tadzs Mahalt se láttad?”
– Nekem mindig túl sok dolgom volt Indiában ahhoz, hogy a céltalan csavargást megengedhessem magamnak – mondja Gelle Zsóka tibetológus. – Az első utamon például négy hónapig egy kis tibeti faluban tanultam a beszélt nyelvet, hogy megértsem a manilámák (idős buddhista tanítók) meséit. Hallgattam őket, és gyönyörködtem a történeteikben. Elhatároztam, hogy lejegyzem őket, mielőtt sírba vinnék magukkal. Csak ez motoszkált a fejemben, de hazatérve az anyukám csalódottan kérdezte: “Még a Tadzs Mahalt se láttad?” Mit csináljak, nem érdekelnek a turista látványosságok. Legközelebb mégis elutaztam Agrába, hogy lefényképezzem anyunak a híres síremléket. Nem gondoltam, hogy annyira magával ragad majd, hogy még négyszer visszatérek oda.
Nem sokkal később elkaptam a tífuszt, és egy utazókkal teli szállón ágynak dőltem. Lábadozás közben sokan betértek hozzám, fantasztikus utazásokkal, kalandokkal szórakoztattak. Hirtelen őrületes kedvet éreztem hozzá, hogy felfedezzem Indiát. Hogy egy levegőt szívjak, egy buszon üljek az emberekkel, hogy ugyanazt a földet tapossam, hogy azt egyem és igyam, amit ők. Azt hiszem, akkor váltam utazóvá. Elindultam hát a hindu zarándokhelyek nyomába. Számomra is meglepetés volt, útközben mennyi mindent megtanultam önmagamról és a világról. Egy idegen kultúra tükröt tart az ember elé, pont azért, mert olyan nagy a kontraszt. És távol az otthonodtól csak a saját törvényeid élnek…
Igazi hősökké válnak
Prepeliczay Americo különös utazó. Ő ugyanis otthon utazik. Tizenhét éves kora óta Budapesten él, de Brazíliában nevelkedett. Mióta a szüleivel visszaköltöztek Magyarországra, Americónak nincs nyugta. Évente többször visszatér Latin-Amerikába, és lázas szenvedéllyel térképezi fel hazáját.
– Ahogy leszáll a repülőgép Rióban, megdobban a szívem – vallja be. – Úgy látszik, tízezer kilométernyi távolságra kellett eljönnöm ahhoz, hogy rádöbbenjek: a paradicsomban nőttem fel. Ha ott maradunk, talán soha nem fedezem fel Latin-Amerikát. Van egy riói újságárus barátom, kisétálunk a tengerpartra, széttárja a kezét, és azt mondja: Látod, Americo, ezért nem utazom én sehova. Ennél szebb hely a világon nincsen! Valóban nincs. Néha csak ülök a dzsungelben, és hallgatom a papagájok rikácsolását és a majmok neszezését. Peruban, a Colca-kanyonban pedig feltelepszem egy sziklára, és várom, hogy visszatérjen fészkére a hatalmas kondorkeselyű. Napkeltétől napnyugtáig elrepül a tengerig táplálékért, és vissza. Előfordul, hogy észrevesz, és tisztes távolból rám néz. Óriási élmény. Az embereket is szeretem, de talán a természet jobban érdekel. A helyiektől megtanultam védekezni a veszélyes állatok ellen, és sokszor kísérem a National Geographic kutatóit az őserdőbe vagy az Andokba. Kalandtúrákat is vezetek, de a turistáknak igazodniuk kell a latin temperamentumhoz.
Lehet, hogy nem kapnak pontban hatkor vacsorát, de velem olyan élményekben lesz részük, amelyeket még öreg korukra is megemlegetnek. Megtanulnak például lovagolni, vagy felviszem őket olyan magas hegyekre, ahová nem is hitték volna. Miközben leküzdik a félelmüket, igazi hősökké válnak.
Könnyített gyakorlat kezdőknek
– Ki az, aki nem járt még Rómában? – tette fel a kérdést tízegynéhány évvel ezelőtt, egy előadása végén irodalomtörténet professzorunk. Egy kis szünet után felnyúlt néhány tétova kar, mígnem az egész évfolyam feltartotta a kezét. “És Athénban?” A reakció megismétlődött. Tanárunk őszinte megdöbbenéssel nézett ránk: “Hogy lehet az egyetemet úgy elvégezni, hogy az ember ne lássa az európai kultúra bölcsőit?”
Borzasztó zavarban voltunk. Nem tudtuk eldönteni, hogy szégyelljük magunkat vagy felháborodjunk. Hisz szerettünk volna mi világot látni, hogy ne szerettünk volna, de el se tudtuk képzelni, miként lehetne abból a soványka ösztöndíjból ilyen drága városokba eljutni? Azért akkor is akadtak szemfülesek, akiknek se piros útlevél, se drága vonatjegy nem állhatta útját.
De a többség könyvekből tanulta a világot, és csak a képzelete szárnyán kalandozott. Később, felnőtt fejjel, bepótoltuk ugyan a mulasztásokat, de ezeket a szabadságaink alatt megtett, nyúlfarknyi kultúrtörténeti utazásokat össze se lehet hasonlítani azoknak a fiataloknak az élményeivel, akik manapság bátran nyakukba veszik a világot…
– Semmi sincs veszve – vigasztal Nagy Elek, az Agra Utazási Iroda vezetője. – Ismerek egy kompromisszumos megoldást azoknak, akik nem akarnak végleg lemondani kamaszkori álmaikról, és éreznek még magukban annyi erőt, hogy meghódítsák az ismeretlent.
Megszervezzük helyettük a kalandot, és a helyi szokásokat jól ismerő idegenvezetők segítségével gondoskodunk róla, hogy ne csak a távoli tájak műemlékeit csodálhassák meg, hanem a helyiek ételeibe, szokásaiba, életritmusába is kötetlen formában betekinthessenek. Akkor vagyunk elégedettek, ha azt látjuk, hogy az irodánkba betérő nyakkendős, komoly üzletemberek a hosszú túrák alatt lassan levetkőzik megrögzött szokásaikat, felszabadulnak, és szinte gyerekként élvezik az újabb és újabb kihívásokat. Kétség kívül előfordulnak néha veszélyes kalandok, váratlan nehézségek is. Ilyenkor kovácsolódnak össze igazán a csoportok.
Kaland, orvosi receptre
– Kalandra mindenkinek szüksége van – véli dr. Tusor Erzsébet holisztikus orvos. – A velünk született kíváncsiság, a gyermeki énünk hajt bennünket újabb és újabb élmények megélésére. Ezáltal töltekezünk, és felejtünk, ha kell. És nem utolsó sorban megismerünk! A kaland persze mindenkinek mást és mást jelent. Van, akit már egy új sütemény kipróbálása kielégít, és van, akinek messzire kell utaznia ahhoz, hogy elég izgalomban legyen része. Sok szülő azt hiszi, a gyereke a felelősség elől menekül, amikor nekivág a világnak.
Pedig a fiatalsághoz hozzátartozik a világ és önmagunk megismerésének vágya. És addig kell elindulni, amíg nem nyomja a vállunkat ezer teher. Ezért, ha elérkezik a pillanat, nem szabad tartóztatni a fiatalokat. Az egyetlen, amit a szülők tehetnek, hogy megtanítják őket arra, hogyan védjék meg magukat. Nem a fizikai védekezésre gondolok elsősorban (bár az sem árt, ha valaki karatézni tud), hanem a káros lelki hatások, csábítások, a drog, az ital kivédésére. Ha egy gyerek szilárd erkölcsi alapokon nyugvó nevelést kapott, remélhetőleg minden helyzetben jól fog dönteni. Biztosak lehetünk benne, hogy mire hazatér, ki fog teljesedni a személyisége.
Minden percben meg kell majd valamit oldania, temérdek csúfat és szépet lát, miközben emberséget, kitartást és toleranciát tanul. Ez csak javára válhat! Az utazás persze fertőző. Aki egyszer belekóstolt, azt az ismeretlen mindig hívni fogja. Tudnunk kell, hogy a kalandvágy rengeteg belső energiát mozgósít, és ha pozitív irányt szabunk neki, gazdagabbak és többek leszünk általa.
