Néha harcolnom kell
– A férfi társadalom általában nagyon nehezen fogadja el egy nő irányítását, főleg az orvoslás területén – állapítja meg a professzor asszony. – Eleinte ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. Szerencsém, hogy a mestereim igazán megtanították nekem a szakmát, mert akinek jó eredményei vannak a gyógyításban, azt előbb-utóbb vezetőként is elfogadják.
– A vezetői állás nem jár hátrányokkal?
– A hivatásomon kívül másra alig jut időm. Talán azért is ülök ebben a székben, mert a gyerekkori terveim nem váltak valóra. Kislányként arról ábrándoztam, hogy négy gyerekem lesz majd. Nem így történt. Egyetlen gyermekem van – ma már ő is szemorvos Debrecenben –, született ugyan testvére, de fejlődési rendellenességgel jött a világra, és elvesztettük őt. A tragédia nagyon megviselt. A kezelőorvosom azt mondta: “Rettenetes, ami történt, de talán így volt elrendelve”. A későbbiek folyamán olyan sokszor gondoltam erre… Lehet, hogy valóban így “rendeltetett”. Ha több gyerekem lenne, valószínűleg egészen másképp alakult volna az életem.
– Férfias pályán érvényesült. Kemény kézzel vezeti az intézetet?
– A vezetési stílusom egyáltalán nem agresszív, de “kifelé” néha erőszakosnak kell mutatkoznom, a betegek, az intézet, a munkatársaim érdekében. Egy-egy fontos, drága műszerért harcolnom kell. Könnyen hozok döntést, de azután elfog a kétely: vajon jól döntöttem-e? Talán az igazol, hogy az intézet sikeres, jól látjuk el a betegeket, remek híre van a klinikának. De más visszajelzés nincs. Soha senki nem mondta: ez jó így! Igaz, azt sem, hogy valami rossz. Abban is különbözöm a férfi vezetőktől, hogy kifejezetten igényelném a visszajelzéseket.
– Sosem próbálták “fúrni”?
– Biztosan próbáltak, ám ezzel nem foglalkoztam. A mi területünkön a tudás a döntő. Nem drasztikus vezetési módszerekkel, hanem a tudományos munkámmal próbáltam tekintélyre szert tenni. Arra figyeltem, hogy melyek a leggyakoribb szemészeti megbetegedések, és mindig sikerült találnom olyan területet, amelyben a klinikánk hazánkban első, úttörő szerepet töltött be. Ilyen például egy speciális lézeres beavatkozás, vagy az idősek súlyos látásromlásához vezető sárgafolt-elfajulására kidolgozott kezelés, amely világszerte sikeresnek számít – és az országban csak itt végezzük. Mivel szakmailag mindig bizonyítottam, nem kellett beszállnom a hatalmi harcokba.
– Nem vagyok jó főnök! – állapítja meg nevetve Nyertes Zsuzsa, aki a színészi pálya mellett mással is foglalkozik: évek óta szépségszalont vezet. – Azért vágtam bele, mert mindig nagyon érdekelt a szépségápolás, és szerettem volna meglelni s másoknak is átadni a titkot: hogyan teremthetjük meg külső-belső harmóniánkat.
A főiskolán látta, hogy egy színésznő fiatalon naivát játszik, később jön az anya-, majd a nagymamaszerep. Ő szerette volna ezeket a váltásokat az időben kitolni. Ez sikerült is, hiszen még nem nagyon találták meg az anyaszerepek – annak is köszönhetően, hogy sokat ad a külsejére.
– Az első szalonom klasszikus bukás volt – vallja be. – Szó szerint megfizettem a tanulópénzt, s végül be kellett zárnom az üzletet. Ma már tudom, hogy nem voltam alkalmas egyedül a vezetői feladatok ellátására: túlságosan naiv voltam, annak is megbocsátottam, aki becsapott. Százszor is képes vagyok nekimenni fejjel a falnak, nem tanulok a hibáimból. Így most, a második szalonomban, a Marilynben a párom a “társfőnök”, és ő következetes. Felosztottuk a feladatokat egymás közt. Három és fél év komoly munka van ebben a vállalkozásban. “Szerelemből” kitartottam, bíztam a sikerben.
Mára érett be a dolog, kialakult az állandó munkatársi gárda, és hasznot is hoz. Ez nyugalmat ad a pályámon, nem kell félnem, hiszen több lábon állok, ráadásul színes az életem.
A színésznő reklámja a saját szalonjának, mégsem ragaszkodik ahhoz, hogy a vendégek tudják: itt ő a főnök. A szabadságolások idején gyakran ő látja el a recepciós feladatkört, s ilyenkor néha meglepetés éri.
– A recepción ültem, a kozmetikusunk beteg volt, és jött egy külföldi vendég, aki arcmasszázst kért. Nem volt szívem dolgavégezetlenül elengedni őt, és arra gondoltam, úgyis figyeltem az arcmasszírozás technikáit, s most itt az alkalom, hogy kipróbáljam a tudásomat. Persze, a végén nem engedtem fizetni az illetőt, bevallottam, hogy valójában nem vagyok kozmetikus. A vendég azt mondta, hogy tényleg érdekesen masszíroztam, s arra gondolt, ez egy új módszer… Azért jól érezhette magát, mert visszajáró vendégünk lett – igaz, sosem tőlem kér masszázst, hanem mindig egyenesen a kozmetikushoz megy…
Meg akarlak dicsérni
Aki találkozik Aszódi Edittel, annak azonnal feltűnik, milyen ellentétben áll vonalas, halszálkás nadrágkosztümje mosolygós, nyílt arcával. Egy nagy vitamingyártó cég marketing menedzsere, idestova öt éve. Arról faggattuk, milyen eszközökhöz nyúl, ha problémája akad egy beosztottjával.
Azt mondtam neki, hogy meg akarom dicsérni, és remélem, segít nekem ebben. Megígértem, hogy a következő hetekben csak arra fogok figyelni, mit csinál jól vagy kiemelkedően, és mindenért meg fogom dicsérni. A beszélgetés kellemes, várakozásteljes hangulatban ért véget… Nem tudom, miért éppen ezt a módszert választottam. Talán az ösztöneim súgták, amelyekre mindig jó szívvel rábízhatom magam. Mindenesetre a következő hetekben a kolléganő teljesítménye hirtelen megugrott. Minden faxára, beszámolójára, amellyel elégedett voltam, kis virágot rajzoltam, és gratuláltam hozzájuk. Az ezt követő konferencián már ő adta el a legtöbb terméket, ezért külön kiemeltem a munkáját a csoport előtt.
Utólag roppant büszke vagyok rá, hogy sikerült újra munkára bírnom, és nem vesztettünk el. Azt, hogy egy férfi főnök hogyan lendült volna át a problémán, nem tudom. De gyanítom, hogy kevesebb empátiával állt volna a kolléganőnk mellé, és hamarosan útilaput kötött volna a talpára. Nem mondom, hogy a racionális, érzelemmentes főnöki magatartásnak nincsenek előnyei, de meg vagyok róla győződve, hogy ez esetben jól súgtak az ösztöneim.
– Négy éven keresztül egy olyan női magazin főszerkesztőjeként dolgoztam, amelyben arra ösztönöztük a nőket, hogy az élet minden területén hozzák meg bátran a saját döntéseiket – meséli Kuczogi Szilvia. – Sok cikkünk foglalkozott munkahelyi problémákkal, és azt tanácsoltuk az olvasóknak, hogy ne kössenek fölösleges kompromisszumokat, mert így tönkretehetik az életüket. Egyik kolléganőm kedvenc kifejezése volt a “karrier-rugalmasság”, vagyis az, hogy a mai világban bárki pályát módosíthat, ne csak az azonos típusú munkahelyekben gondolkodjunk!
Azután az én életemben is eljött az a pillanat, amikor olyan kompromisszumokat kellett volna kötnöm, amelyeket nem szívesen vállaltam volna, ráadásul úgy éreztem, hogy az újság, amelyet kitaláltam, elért az általam elképzelt “csúcsra”, s már nem tudnám előrevinni. Nem kötött le annyira, mint a kezdeti időben, nem jelentett már igazi kihívást. Ez az érzés egyik napról a másikra megerősödött bennem: hazamentem, és elmondtam a férjemnek meg az édesanyámnak, hogy másnap felmondok. Nem kérdezték, miért, csak átöleltek. Erősebb támaszt nem is kaphattam volna…
A felmondás után arra gondoltam, hogy nem véletlenül írtuk a cikkeket a pályamódosításról, nézzük meg, mit tehetek magamért – ugyan már nem vagyok huszonéves, van egy iskolás és egy óvodás gyerekem, ezért nehezebben tudok kötötten, reggeltől estig bent ülni a munkahelyen, de teljes szívvel vetem bele magam az adott feladatba. Megtettem mindent, amit a magazinban az olvasóknak tanácsoltunk, többek közt az interneten megkerestem a fejvadász cégeket, de eleinte sehol sem ajánlottak munkát.
Gimnazistaként volt egy bölcs fodrászom, ő mindenkinek azt tanácsolta, hogy beszéljen a szükségleteiről. “Szilvike, tudni kell információt szivárogtatni. Lakáscsere, munkahelyváltás, gázszerelő, az a lényeg, hogy beszéljen róla, majd valakinek lesz egy jó ötlete.” Megfogadtam a régi tanácsot, mindenkinek elmeséltem, hogy munka nélkül vagyok. Nem az volt a célom, hogy vezetői állást keressek, hanem hogy olyasmit találjak, ami ismét szellemi kihívást jelent számomra, és hasznosnak érzem magam.
Ez nagyon fontos, hiszen a munkahelyünkön szinte többet vagyunk, mint otthon, nem érezhetjük haszontalannak magunkat. Nem estem pánikba, alkalmi feladatokat vállaltam, s mivel éppen jött a nyári szünet, végre, évek óta először, együtt lehettem a gyerekeimmel.
És aztán megérkezett az a kihívás, amelyre vártam: felkértek, hogy legyek a Pax tévécsatorna programigazgatója. Ehhez tényleg kellett a karrier-rugalmasság, hiszen számomra ez teljesen új területet jelentett, mégis örömmel mondtam igent, nem ijedtem meg az új feladattól. Az a dolgom, hogy kitaláljam, összeállítsam a műsort, és mivel ilyet korábban sosem csináltam, a munkámat napi huszonnégy órás “továbbképzésnek” érzem, nagyon szórakoztató, izgalmas feladatot jelent. Úgy gondolom, hogy minden nőt megtalálnak a képességeinek megfelelő szakmai kihívások, csak bátran kell lépni, ha eljön az ideje, és nyitottnak kell lenni a váltásra. Hinni kell abban, hogy más területen is sikeresek lehetünk…
– Volt már néhány női főnököm, és többségük hangulatember volt – mondja Szabó Enikő. – Úgy éreztem, nem tudják szétválasztani a munkát és a magánéletüket: ha otthon konfliktusaik voltak, behozták azokat a munkába is. Ha egyszerre éltük meg azokat a bizonyos “nehéz napokat”, akkor bizony előfordult, hogy összekaptunk valami csekélységen a főnökasszonnyal…
Sokszor az a baj, hogy a főnöknők, főleg, akik csak a hivatásuknak élnek és nincs családjuk, rossz szemmel nézik, ha a beosztottjuk boldog szerelemben él. Velem is megtörtént, hogy lángoltam a szerelemtől, mire a főnöknőm, nem éppen jóindulatúan megjegyezte: “Biztosan csak szórakozik veled ez a fiú…”. Most férfi főnököm van, és sokkal kiszámíthatóbb, mint a nők, nagyon megértő, és mindent meg tudok beszélni vele. A múltkor elküldött valahová, s én túl sokáig maradtam, mert közben privát dolgot is intéztem. Kissé ingerülten hívott a mobilomon: merre járok?
Aztán, amikor visszaértem a munkahelyemre, hozzám lépett, és bocsánatot kért az ingerültségéért, s azt mondta: rám bízza, mikor intézem a dolgaimat, és nem akarja, hogy számonkérésnek vegyem a hívását. Mondanom sem kell, hogy azóta ritkábban intézzem a magánügyeimet munkaidőben.