 |
Akiről mesélni szeretnék, nehezen beszél az édesanyjáról. Pedig első hallásra nincs semmi különös a kettőjük kapcsolatában. A huszonhét éves fiú ugyan már évek óta elköltözött otthonról, mégis gyakran beszélnek telefonon, szombaton és vasárnap a családi ebéden rendszeresen találkoznak.
A mama örül, ha a férfikéznek komolyabb kihívást jelentő, apró dolgokban besegíthet: felvarrja a leszakadt gombokat, megküzd a makacs szennyeződésekkel. A fiú pedig tisztában van vele, hogy az idő előrehaladtával a liter tej mind nehezebb lesz, ezért egyre gyakrabban segít a cipekedésben. Úgy tűnik, számíthatnak egymásra. Mégis…
A fiú lassan, óvatosan válogat a szavak között, nem szívesen zárja mondatokba érzéseit és gondolatait:
“Az édesanyám csak értünk élt. A testvéremért és értem. Így volt ez mindig, és így van ma is. Nincsenek barátai, jó ismerősei; minden porcikájában a mi édesanyánk. Az összes szeretetét nekünk tartogatja. Márpedig nekem nincs annyira szükségem rá, mint neki énrám. Ezért gyakran furdal a lelkiismeret, annak ellenére, hogy tudom, mindez bizonyos szempontból természetes.
Elmegyünk otthonról, éljük a saját életünket, idővel megfordulnak az arányok, és inkább a szüleinknek van ránk szüksége, mint fordítva. A segítség fizikai részével nincs is gond. De lelkileg nem tudok ott lenni édesanyámnak. Őt mindig meghallgatom, de magamból nem tudok neki sokat adni. Nem vagyok képes vele megosztani a gondolataimat, igazán nem mesélek magamról. Tudom, hogy ez őt nagyon bántja. Talán, ha teljesebb életet él, és nem kizárólag csak ránk figyel, az anya-fiú kapcsolaton túl, barátok is lehetnénk.
Így azonban próbálok a mindennapi apró segítségekre és örömforrásokra különösen odafigyelni. Nem mondom, hogy ez maradéktalanul sikerül. Hívhatnám gyakrabban, ebéd után maradhatnék még egy fél órát. De amennyire tudok, ott vagyok neki. És ha viszek virágot, annak mindig nagyon örül.”
 |
| Dr. Kovács Ferenc gyerekpszichiáter főorvos |
természetesen a gyerek is érzi, aki ilyen helyzetben hajlamos az “erősebb” mellé állni. Mivel a szülő-gyerek kapcsolat alapvetően a feltétel nélküli elfogadáson alapszik, mindenki nehezen viseli, ha gyermeke, ha csak időlegesen is, elpártol mellőle – mutat rá Dr. Kovács Ferenc.
A gyerekpszichiáter főorvos szerint ennek szélsőséges esete a válás.
– A szülők a válással elszenvedett lelki sérüléseket sokszor úgy próbálják orvosolni, hogy gyermeküket, amennyire csak lehet, magukhoz kötik. A válás veszteség, amelynek pótlására a gyereket fel lehet használni. Másik gyakori eset, amikor valamelyik szülő korán megözvegyül. Ekkor az elveszett feleséget, vagy férjet akarja pótolni a szülő gyermekével: a „menj csak szórakozni, én majd elleszek itthon egyedül” típusú mondatok miatt azonban a gyerekben nem ritkán egymásnak ellentmondó érzések kavarognak: lelkiismeret-furdalást érez amiatt, hogy nem tesz meg mindent azért az emberért, akinek ő a legfontosabb, miközben bosszankodik is a túlzott szülői ragaszkodás miatt, s legfőképpen azért, hogy mindez rossz érzéseket kelt benne.
A doktor szerint jellemző az is, hogy a szülő, aki – válás vagy egyéb ok miatt – sokáig külön élt gyermekétől, idővel rájön, hogy utóda mennyire hasonlít rá. Ilyenkor, jobbára a lelkiismerete elaltatására, kitalálja: gyermekét megpróbálja a saját pályájára terelni. “Hogy ehhez a gyerek mit szól, miután esetleg évekig feléje sem néztek, az már más kérdés”, jegyzi meg Kovács doktor.
