 |
A szőlőből, amelybe valamikor régen, egy hosszú, forró nyárra egy lány vette be magát. Szállásért, ételért kapált, kacsozott, kötözött. Amikor a szőlősorok végére ért, elolvasott egy oldalt a vékony könyvből, amely mindig vele volt. Aztán folytatta. Ha nem tudott valamit, megkérdezte a szomszéd gazdáktól – mentegetőzött, ő eddig szőlőt csak fürtökben, piacon látott. Este a présházban csak ritkán gyújtotta meg a petróleumlámpát. Inkább kint feküdt a csillagok alatt, a kockás pokrócokon, amelyeket a szelíd ember vitt föl a hegyre. Szüret után elköszönt, s eltűnt olyan hirtelen, ahogy szőlővirágzáskor megjelent.
Róla is beszélgettünk a barátommal, aki olykor kinyitotta a csomagtartót, s a homályos, régi mustárospoharat telitöltötte a demizson maradékából. Kortyoltunk, ráköszöntöttük a jóféle rizlinget a távollévőkre, aztán hallgattunk kicsit. Néha nekivágtunk az elcsöndesedett házak közé szorult utcáknak. Hogy megmozgassuk megmacskásodott lábainkat, gyalogoltunk csöndesen. Csillagok alig pislákoltak, márványos, szakadozott bárányfelhők borultak a város fölé, rongyos palástjuk odalent tartotta, megőrizte a tavaszt idéző enyheséget.
Tudtam, hogy lesz még ajándéka ennek az adakozó éjszakának. De amikor a keresztutca végéből feltűnt az idős úr az ablakkerettel, még nem gondoltam, hogy ő lesz az.
A sarkon, a bizományi boltjának úgy látszik, mozgásérzékelő a világítása, mert amikor az idős úr a kirakat elé ért, hirtelen erős fény vetült az alakja köré. Egy pillanatra meghökkent, aztán arca elé kapta az üres ablakkeretet, pózolt, és felénk fordult. Hosszú, fehér szakállával úgy nézett ki, mintha egy festményből tekintene ránk.
Ahogy szembefordultunk, a két férfi felkiáltott.
– Ákos!
– Palikám!
Az ablakkeret a földre került. Összeölelkeztek. A szelíd embert rég láttam ilyen felhőtlen, gyermeki módon örülni.
– Palikám, megvannak még a pókok?
A kérdezett legyintett.
– Már csak egy van. A vécé sarkába vette be magát. Gyönyörű hálót csinált. Pár napja adtam neki két legyet. Sokáig ellesz velük.
– És a tengerimalacok?
– Odaadtam egy kisfiúnak a házból. Az kisfiúnak való dolog. Tengerimalacokat etetni. Legalább addig sem televíziót néz…
Lehajolt a lábához támasztott ablakkeretért, fölvette, és az arcom elé rakta. Kicsit félredöntötte a fejét, összehúzott szeme mosolygott, úgy méregetett.
– A festmények, csókolom a kezét, hölgyet kívánnak. Te, Ákos! – nézett a barátomra – te értesz a képekhez, nincs igazam?
Nem várt választ, elvette előlem, most az autó kerekéhez támasztotta az ablakkeretet. Hátrasimította a haját, és rám nézett.
– Nincs szüksége befőttesüvegre?
Ingattam a fejem. Van otthon is elég befőttesüveg, akartam mondani, de nem szóltam. Az öregúr csak nézett, a kezét zsebre dugta.
– Nem értem kérem, ezt a világot. Miért hiszi, hogy ennyi feleslege van? Észrevette, mennyi használható dolgot dobunk ki? Ruhát, cipőt, bútort, papírt… Istenem, mennyi papírt! És az üvegek. Gyönyörű hosszúszájú palackok, bögyös befőttesüvegek. Mért nem kellenek ezek senkinek? Miért dobják ki, hogy aztán új matériából, drága energiával, újat csináljanak?
– Azt mondják, a szállítás, a tisztítás…
– Blabla. Az én ebédemet már rég mások főzik. De nem bírom ki. Az eldobott befőttesüvegeket hazaviszem, kimosom, őrzöm. Hátha kellenek egyszer valakinek…
Mintha még mondani akarna valamit, fölemelte a kezét, aztán otthagyta a félbetört mondatot. Hirtelen elhatározással fölvette az ablakkeretet, meglóbálta, kamaszosan intett vele. Isten áldjon benneteket, mondta és elindult. Ment a langymeleg éjszakában végig a Ráday utcán az ablakkeretével. Ment megmenteni ezt a rövidlátó, máról holnapra élő, nagyszájú, buta világot.
