ráadásul azt mondják, hogy negyven évesen épp a legszebb éveimet taposom. Ugye, ha valaki szerint nekem bármi bajom lehet, az nem normális. Sajnos történetesen épp én vagyok az, aki úgy véli, hogy sürgősen ki kéne szállni a kádból, és tenni valamit az egyre izmosodó feszültség ellen.
Az, hogy nem vagyok normális, nem teljesen új keletű felfedezés, hozzám közel álló rokonszenves és ellenszenves emberektől egyaránt régóta hallok erre vonatkozó utalásokat. Most viszont konkrét gondjaim adódtak, tehát visszautasítom ezt a korábbi megállapításokra alapozott általánosítást. Hogy mi a bajom? Az, hogy a fent részletezett körülmények között arról társalgunk, mit társalgunk, aggódunk, vajon a jelen politikai helyzet milyen jövőt jósol számunkra. Nem csak magunkért, egész népünkért, sőt az emberiségért aggódunk ott a kádban, néha kihúzva a dugót, és újabb adag meleg vizet folyatva rémült testünkre.
Vicces a helyzet, de ha nevetek is rajta, nem jókedvűen teszem. Néhány személyes élmény a politikai nézetkülönbségek miatt baráti találkozóból érzelmi kitörésekkel eltorzított vitakörré váló estékről, “ezek nem normálisak”, “ennek minden áron véget kell vetni”, és hasonló mondatok állandó felbukkanása ártatlannak tetsző beszélgetések során mind azt sugallja: valami történik, amiről eddig csak olvastam, és nem örülök, hogy át is kell élnem.
Az ember alapvetően nem arra született, hogy féljen, ezt tudom. Mégis mintha szükségünk lenne a félelemre, hiszen rettentő sok energia árán hozunk létre helyzeteket, amelyekben annyit félhetünk, amennyi már nem is esik jól.
Az első világháború után, a mérges gázok bevetésén, az éhező gyerekek látványán, a lövészárkokban rohadó túlélők beszámolóin elborzadt civilek egy dolgot tudtak biztosan – soha többé. Aztán jött a második. Majd megint azt hittük, ilyesmire Európában többé már nem kerülhet sor. Ki gondolta volna, hogy az egykori Jugoszlávia területén jó barátok, szomszédok egymás gyilkosaivá válnak. Ki hitte volna, hogy Budapesttől másfél órányi távolságra ma is aláaknázott parkok mentén, romházak falai között burjánzó, bombát rejtő bozótosok melletti biztonságos aszfaltfelületeken labdáznak a gyerekek? Talán csak azok, akik örülnek annak, hogy ez így alakult.
Karinthy Frigyes pontosan leírta, hogy is lesz az otthonból vágóhíd, barátból ellenség, emberből áldozat. Emlékszünk a novellára: a római helytartó ősi szokás szerint megkérdezte, kinek kegyelmezzen meg a halálraítéltek közül, a kíméletlen gyilkos, Barabbásnak vagy Jézusnak. Minden egyes ember azt kiáltotta, Jézus, és senki sem értette, miért zúgja mégis a tömeg azt, hogy Barabbás.
Nem rontanám most tovább senki hangulatát, én is befejeztem a rettegést a fürdőkádban – mindent a maga helyén. De egyet elhatároztam – sem a fürdőkádban, sem egyéb helyen, nem vagyok hajlandó félni olyan dolgoktól, amelyek a létezésében nem hiszek. Nem hiszek például abban, hogy jóravaló emberek bántani akarnák egymást, anélkül, hogy elmenne a józan eszük. Ha már józanságnál tartunk: részeg embert láttam már eleget. Tudom, a legjobb családban is megesik, hogy valaki túlzásba viszi a pityizálást, és megittasul. Másnap kicsit nehezebb, de az ember mégis lezuhanyozik, fogat mos, eszik valamit és elindul, hogy tegye a dolgát. Mert ezt így kell, még akkor is, ha a szomszédot, aki már túl van egy delíriumon, józanul is rémképek gyötrik.
