 |
Bochkor Gábor: – Egyre inkább munka. Nagyon sokféle fotós van ám! Például az, aki odajön, és gyakorlatilag pantomimversenyt próbál velünk játszatni, és olyan instrukciókat ad, amelyeket nem lehet végrehajtani. Sokáig kivár, és amikor a pillanat éppen ott volt, lekésve nyomja le a gombot. Akkor aztán teljesen lemerevedünk. De van olyan is, mint ma: aki eleve jó hangulatot teremt, ahol mi is jól érezzük magunkat. Ezt jobban szeretjük.
Boros Lajos: – Van még az a típus, amelyik azt mondja, hogy csináljatok valami vicceset. Olyankor mi haraggal szoktunk elválni a fotóstól.
 |
B. L.: – Folyamatosan. Mondjuk, van egy gyógynövénybolt, amely előtt mindig elmegyek. A múltkor beugrottam venni valamit, és azt mondja nekem az eladólány, hogy “Én állandóan hallgatom a műsorotokat, és ott annyira vidámak vagytok. Az utcán meg annyira komoran jössz-mész.” Azt válaszoltam neki: “Tudod, éppen semmi viccesre nem gondolok, és vicceset sem mondanak nekem. Van ez így.”
B. G.: – Amikor hajnalban dolgozni megyek, és a garázs felé indulok, két saroknyira onnét, ahol lakom, egy bank előtt mindig áll egy kis csoport takarítószemélyzet. Ott aztán van egy nőci, aki folyamatosan beszól valamit. Vidám, közvetlen akar lenni, amikor nekem éppen hogy nyitva a szemem, és félig kómában koslatok az autó felé. Látszik rajta az elvárás, érzem minden reggel, hogy nekem abban a pillanatban kellene valami jópofát produkálnom. De nem tudok, és nem is vagyok hajlandó, mert az nem az a helyzet.
– Mennyire nehéz a dolgotok? A rádiózás és tévézés együtt soknak tűnik, még akkor is, ha ketten vagytok rá.
 |
B. G.: – Reggel valóban bemegyünk arra a négy órára, melyet egy előző esti előkészület már megelőzött. Az energiánk nagy részét már le is adtuk. Aztán hullafáradtan haza megyünk aludni. De amikor beindul a tévés munka, akkor két-három órát alszunk csak, aztán kimegyünk a tv2 szerkesztőségébe, értekezletek, stábmegbeszélés – hetente vagy háromszor. Utána negyed tíz tájban kerülünk haza, hogy otthon nekiálljunk megírni az anyagokat a másnapi rádióműsorba.
B. L.: – Egy idő után az ember elkezd lázadozni, de akkor a saját eszünkbe juttatjuk, hogy valójában ez volt a vágyálmunk. Tehát önmagunk ellen lázadunk, mintha mi tennénk szívességet másoknak azzal, hogy megcsináljuk a saját álmaink műsorát.
– Olvastam, hogy annak idején nem nagyon álltatok szóba egymással, és tartottatok is egymástól.
 |
B. G.: – A rádiózás néhány első évét én is úgy töltöttem, hogy csodálkoztam azon, hogy a Borost ide beengedték…
B. L.: – Bochkor hozzám képest profi rádiós volt, nekem pedig az volt a gyanúm, hogy azért kellettem, mert a Hungarotonnál dolgoztam, és tudtam hozni lemezeket. Ezért, bár kívülről a Bochkor rólam magabiztosságot és nagyképűséget feltételezett, én belül ezt nem így éltem meg.
B. G.: – Lajos egy másik generáció. Igazából nem találtunk találkozási pontokat, és nem tudtunk egymással kommunikálni. Aztán eljött az idő, hogy külön kis csapatokkal készítettünk önálló arculatú műsorokat. Közben figyelgettük egymást, mert mi ketten olyasmit hoztunk létre a Danubiusban, ami a szokásostól eltért, és valami újat jelentett.
B. L.: – Izgalmas volt, mert kereskedelmi rádiózás korábban nem létezett Magyarországon. Nekem még külföldi mintáim sem voltak, ezért én lubickoltam az ismeretlenben, és állandóan feltaláltam valami olyat, amit kint már vagy tíz éve csináltak, de mindig azt hittem, hogy én találtam ki. Nagyon élveztem a dolgot, felelősség nélkül, konkurencia nélkül mindent ki lehetett próbálni. Az emberek rádöbbentek, hogy a rádióból emberi hang szól, nem az a tanult, Kazinczy-díjas, távolságtartó, mikrofonbizottság által ezerszer letesztelt hang, amely csak információkat ad. Hanem az, amelyik olykor talán tévedhet is, de megszólítja a hallgatót, és várja a reakciót. Élveztük, hogy betelefonálnak emberek, és akár az adás menetét is megváltoztathatják. Megcsináltuk azt is, amit ma már lehetetlen: fejben, szabadon szerkesztettük a zenéket.
