– Mit szóltok ahhoz, hogy mostanában úgy reklámozzák a rádiókat, hogy kevesebb bennük a szövegelés és több a zene?
B. L.: – Ezt már kipróbálták Amerikában, és eljutottak addig, hogy automata rádiókat indítottak. Számítógép tervezi a zenét, gép helyezi el a reklámokat. Ezek sorra megbuktak. Az emberek vágynak az emberi hangra. Tudod, mire vágynak még? A véletlen varázsára. De ehhez szükség van a műsorvezető személyiségére is.
B. G.: – Annak idején Lajossal párhuzamosan arra jöttünk rá, hogy rádión keresztül fantasztikusan lehet gerjeszteni az érzelmeket. A rádió addig csak egy rideg, embertől távoli médium volt. Mi pedig beköltöztünk az emberek lelkébe, fejébe, fülébe, családjába, autójába.
– Mennyire vagytok “egy hullámhosszon”?
B. L.: – Rengeteg krízishelyzeten vagyunk már túl, és a krízis hozza ki az ember igazi jellemét. Nagyon megismertük egymást.
– Lehetne a krízisekről bővebben?
B. L.: – Krízisek például a rádió-és tévéváltások.
B. G.: – De nemcsak ezek. Amikor úttörő munkába kezdtünk a rádióban, olyan dolgokat “nyomtunk” az éterbe, amitől egy “hagyományos” főnök tépte a haját, ám ugyanakkor sikert arattak. Baromira összekovácsolt bennünket az az érdekszövetség, hogy megvédjük azt, amiről éreztük, hogy van jövője. Mert hadd ne hagyjuk már, hogy egy-két éve odatévedt idióta, ejtőernyős főnök tönkretegye azokat az eredményeket, amelyeket nélküle is elég jól összehoztunk…
B. L.: – A harc összes eszközét alkalmaztuk. De nemcsak harcoltunk, hanem, amikor úgy éreztük, hogy a főnök nagyon veszélyes, akkor bevontuk a munkába, és tanácsot kértünk tőle. Próbáltuk elérni, hogy a siker legyen az ő gyereke is egy kicsit.
B. G.: – De a közös krízishelyzetek úgy is felmerültek, akár egy házasságban. Ebben a “házasságban” is vannak krízisek, “repülnek a tányérok”, ajtók elég hangosan becsapódnak…
B. L.: – Adás közben távozunk…
B. G.: – Kimondjuk a végleges, visszavonhatatlan szakítást… Aztán visszavonjuk…
– Hogy fordul meg egy ilyen helyzet?
B. G.: – Mindketten vagyunk olyan okosak, hogy a kapcsolatunkat egy apró, abban a pillanatban persze, nagynak tűnő probléma miatt nem érdemes felrúgni. Lehet, hogy valamikor majd bekövetkezik a végleges válás, de az biztos, hogy nem hétköznapi összezördülések miatt. Komoly üzletté vált az, amit csinálunk. Komoly cégek komoly külföldi befektetővel jelentős összegeket fektettek abba, hogy bennünket fenntartsanak, sztároljanak, és elvárják, hogy vissza is jöjjön ez a pénz. Benne vagyunk a gépezetben – nagyon szívesen vagyunk benne egyébként –, de ez már nem csak rólunk szól. Mások miatt sem engedhetjük meg magunknak, hogy összeveszősdit játsszunk.
B. L.: – Márkanév lettünk. Egymás keresztnevei vagyunk: BorosBochkor.
– Jó ez nektek?
B. L.: – Jó, hogy ez a dolog működik, hogy elfogadták, hogy így azonosítanak. Más szempontból a magánakcióink sikerét eleve gyengíti.
– Hiányzott Lajos, amikor nem volt?
B. G.: – Amikor elmegy nyaralni, akkor nem hiányzik. De amikor áttekertem a Slágerre egyedül, akkor nagyon hiányzott.
B. L.: – Persze, azért ott kóboroltam a környéken, és segítettem, ahol tudtam. Legálisan nem, mert papíron a konkurens rádiónál dolgoztam.
– Mit jelent a szlogen a tévéműsorotokban: “Nem lennénk ilyen jók, ha nem lennénk ilyen rosszak”?
B. G.: – Ez egy jó szlogen. Az ellenségeink vissza is élhetnek vele.
B. L.: – Úgy is lehet értelmezni, hogy attól vagyunk jók, mert – tévés szempontból – rosszak vagyunk, felrúgunk szabályokat, “rosszalkodunk”.
– Az, hogy a műsor javult, minek köszönhető?
B. G.: – Annak, hogy rögtön az elején nagyon elégedetlenek voltunk. Az első felvételek idején már pontosan tudtuk, hogy ez messze nem az, mint amit szeretnénk csinálni.
B. L.: – A legelején a show nem úgy működött, ahogy azt mi elképzeltük. Ennek voltak jogi és anyagi okai egyaránt. És még egy: mi nem külföldi műsort vettünk át, amelyet teszteltek öt országban, hanem próbáltuk a saját arcunkra alakítani a talk-show-t. Megvolt a díszlet, amely valamit sugallt – sőt, egy időben olyannyira a hatása alatt voltunk, hogy szinte az mozgatott minket. Menet közben tanultuk meg, hogyan is kell ezt csinálni. Közös, erős akarat és jó néhány hozzáértő ember tanácsa segített abban, hogy javuljon a műsor, de még így is sokat kell rajta csiszolni.
Az egyébként döbbenetes volt, hogy a tv2 mennyire pozitívan állt hozzánk. Amikor úgy éreztük, hogy tényleg borzasztóak vagyunk, akkor sem szólt senki, hogy húzzunk el.
B. G.: – És ez nagyon-nagyon ritka a magyar médiában.
– Van technikátok arra, hogy felhúzzátok egymást az “üzemi” hangulati szintre?
B. L.: – Tudatos technikánk nincs. Inkább csak helyzetbe hozzuk egymást.
B. G.: – A csapattól függ minden. Voga kollégánk ebben nagyszerű katalizátor: mindig vidám és mosolygós. De olyanok vagyunk, mint egy kis család: az is fontos, hogy még a technikusnak is jó kedve legyen.
– Azt jól tudom, hogy nem jártok össze?
B. L.: – Igen. Két teljesen különböző életformát élünk. Én például nem vacsorázom étteremben. Engem baromira idegesítenek a pincérek. Ugyanis én úgy éltem le a fiatalkoromat, hogyha bementem az étterembe, úgy éreztem, hogy már megint nem felelek meg a pincér ízlésének. Megpróbáltam jobb kedvre deríteni, erre a pincér megalázott engem. Otthon viszont a gyerekeim jönnek-mennek, zajlik az élet, meg tele a hűtőszekrény.
B. G.: – Én egyrészt másik generáció vagyok, másrészt sokat éltem külföldön, teljesen más a hátterem, ahonnét jövök. Szeretem élvezni az életet, másképp ülök be egy étterembe, szeretem, ha kiszolgálnak, szeretem, ha ínyencségeket ehetek. Ez persze, csak egy példa arra, hogy abszolút másként működünk. Másrészről, most is itt ülünk, gondolhatod, reggel már eltöltöttünk együtt néhány órát, és ritkán van olyan délután, amikor ne kellene valami miatt összefutnunk. Ha ezek után együtt kellene söröznünk, akkor megőrülnénk.
– Mást is tudtok, mint viccesek lenni. Terveztek-e valami komolyabb dolgot?
B. G.: – Sokan emlékeztetnek arra, amikor interjúsorozatot készítettem külföldi popsztárokkal. Az például abszolút komoly dolog volt. De azt kell mondanom, hogy jelenleg a magyar piacon nincs erre igény. Olyan kicsi ez az ország, hogy mindig az eladhatóság, a kommersz felé kell tendálni, ha huzamosabb ideig fenn akarsz maradni.
B. L.: – Én komolyabb dolgot nem csinálnék, csak őrültebbet.
– Mondjuk, elmennél űrturistának, és onnét nyomnád a reggeli műsort?
B. L.: – Űrműsor? Rám férne a súlytalanság.
B. G.: – Engem is érdekelne az ilyesfajta extrémebb, őrültebb forma. De erre sincs igény. Bár… Öt évvel ezelőtt el sem tudtuk képzelni, hogy ma milyen szóhasználattal és milyen bátran nyúlhatunk egyes témákhoz. Amíg lehet, folyamatosan tágítjuk a határokat.
