Sőt, egyeseket akár barátainknak mondhatunk, és megpróbáljuk megőrizni a jó viszonyt, még akkor is, ha számos akadályt kell leküzdenünk. Munka és barátság: vajon nehéz-e a kettőt összeegyeztetni?
Csak a páston ellenfelek
,,A lelki tőkénk már megvan”
A női tőrvívó-válogatott két erőssége, Knapek Edina és Mohamed Aida hét évvel ezelőtt, a párizsi világbajnokság idején egy szállodai szobán osztozott. Azóta elválaszthatatlanok.
 |
– Edina egy évvel fiatalabb nálam, és már az első pillanatban remekül megértettük egymást – emlékszik vissza Aida. – Attól kezdve rengeteg időt töltünk együtt. Annak ellenére, hogy más egyesületben versenyzünk, hetente háromszor találkozunk a válogatott edzésein, s az edzőtáborokban, külföldi versenyeken természetesen szobatársak vagyunk.
– Hétvégéken, ha tehetjük, együtt szórakozunk, együtt járunk vásárolni, s bár különböző az ízlésünk, megtanultunk a másik fejével gondolkodni, így például én kapásból megmondom, hogy Aidának melyik ruhát kellene választania egy üzletben, és viszont – veszi át a szót Edina.
| Hogyan egyeztessük össze a munkát és a barátságot? |
| Csak olyasvalakivel vágjunk közös vállalkozásba, akiben feltétel nélkül megbízunk! „Munka, versenyzés közben is megismertük egymást, és tudjuk, hogy bármilyen helyzetben számíthatunk a másikra.” (Knapek Edina) |
| Bizonyos helyzetekben szét kell választani a munkát és a barátságot. „Volt olyan értekezlet, amiről sírva mentem ki, de sértődés sohasem lett a dologból.” (Stanczel Adél) |
| Nem kell minden szabadidőt együtt tölteni, néha muszáj feltöltődni, kicsit elszakadni a másiktól! „Fontos, hogy jól tudjunk együtt dolgozni, kellemesen érezzük magunkat a munkahelyen, de nem kell bevonni a másikat szorosan a magánéletünkbe! (Németh Éva) |
| Jó, ha kicsit eltérő a szemléletünk, de azért fontos, hogy bele tudjunk helyezkedni a másik gondolatvilágába. „Különböző az ízlésünk, de megtanultunk a másik fejével gondolkodni.” (Mohamed Aida) |
Aida: – Kicsit rosszabb, ha nemzetközi versenyen, például a döntőbe jutásért kell egymással vívnunk, hiszen ez azt jelenti, hogy egyikünk ki fog esni. Olyankor az motoszkál bennem, miért pont vele kerültem össze – és miért nem csak a döntőben?
A csapatverseny ilyen szempontból sokkal jobb, hiszen négyen vagyunk a csapatban – Lantos Gabriellával és Varga Katalinnal –, ők is jó barátaink, és ilyenkor oroszlánokként küzdünk, hiszen nem mindegy, hogy „csak” magamért versenyzek-e, vagy még másik három emberért.
Edina: – Az is sokat segít, hogy mikor kicsit elvesztem az önbizalmamat, mert esetleg túl erősnek érzem az ellenfelemet, akkor Aida tanácsokat ad, milyen taktikával vívjak, és bátorít: győzni fogsz! Ilyenkor tényleg kijövök a gödörből… Benne pedig én tartom a lelket, ha az edzőtáborban kimerültnek, fáradtnak érzi magát.
Aida: – Sokszor nem bírom ki az edzésen, hogy ne meséljek el neki valami „fontosat”. Végezzük a gyakorlatokat, és közben be nem áll a szánk. Persze ha egymás ellen vívunk, előtte akkor is beszélünk, és néha ránk szól valaki: „Ne barátkozz az ellenféllel!”. Nevetünk, s tudjuk, hogy ez minket kikapcsol verseny előtt, így vezetjük le a feszültséget.
– Nem állhat közétek egy fiú, vagy az, ha egyikőtöknek esetleg gyengébbek az eredményei?
Edina : – Elfogadjuk egymás barátját, ilyesmi miatt nem lehet köztünk összezördülés. Ha pedig Aida olimpiát nyerne, és én kiesnék, azt mondanám, hogy legközelebb majd én nyerek! És továbbra is a legjobb barátnők lennénk…
– Vajon akkor is megmarad ez a barátság, ha a „munkakapcsolatnak”, a vívásnak vége lesz?
Aida: – Már most tervezgetjük, hogy közös vállalkozást indítunk. Sőt, nagyjából egyszerre szeretnénk szülni, hogy a gyerekeink is jó barátságban lehessenek egymással.
Edina: – Nincs ember, akiben jobban bíznék, mint Aidában. Mi nem „sima” barátnők vagyunk, hiszen munka, versenyzés közben is megismertük egymást, és tudjuk, hogy bármilyen helyzetben számíthatunk a másikra. A vállalkozáshoz már csak az anyagiak hiányoznak, azt együtt gyűjtjük a közös eredményekkel. A lelki tőkénk már megvan!
 |
„Nem feltétlenül kell bevonni a magánéletünkbe”
– Ráfaragtam a munkahelyi barátságra – vallja be Németh Éva televíziós szerkesztő. – Volt egy munkatársnőm, akit nagyon megszerettem, talán azért, mert precíznek, pontosnak tartottam. Elégedett voltam vele, hiszen vakon megbízhattam benne az élő adásoknál. Éppen nem volt társa, sejtettem, hogy rossz lehet a magány, ezért a baráti társaságunknak is bemutattam őt. Gyakran meghívtuk a férjemmel, hogy ne legyen egyedül, s gondoltam, a mi barátaink az ő barátai is. Sajnáltam, ha éppen nem volt munkája, és azon igyekeztem, hogy feladatokat találjak neki.
Néhány évvel később, amikor már valóban igaz barátnak éreztem őt, szerelmes lett. A társaságunk a párját is kedvesen fogadta, de a fiú eléggé elutasítóan viselkedett velünk. Ez engem nem zavart volna, de sajnos a kolléganőm is egyre támadóbb lett, valószínűleg a fiú hatására, aki féltékeny volt a munkájára, a barátaira is.
Kolléganőmnek megváltozott a viselkedése, s idővel ő kezdett utasítgatni engem. Azt gondoltam, hogy egy barátság mindent kibír. Nem így történt, néhány hónap elteltével teljesen ellenséges lett velem. Végigbőgtem pár éjszakát, aztán javasoltam, hogy inkább dolgozzunk külön. Azóta nem beszéltünk…
Mégsem mondom, hogy a munkahelyi barátságok kudarcra ítéltek, hiszen évtizedek óta nagyon jóban vagyok Kun Zsuzsa rendezővel. Ugyan nem járunk össze sülve-főve, esetenként eltelik fél év is úgy, hogy nem találkozunk, mégis tudjuk, bármikor számíthatunk egymásra. Talán azért is működik ilyen jól a kapcsolatunk, mert nem törekszünk arra, hogy minden szabadidőnket együtt töltsünk.
A kudarcból is ezt a tanulságot vontam le: fontos, hogy jól tudjunk együtt dolgozni, és hogy kellemesen érezzük magunkat a munkahelyünkön, de nem feltétlenül szükséges a munkatársainkat – még ha kedveljük is őket – szorosan bevonni a magánéletünkbe.
