– A korábbi Nők Lapja-interjúban azt is mondtad, hogy kicsit önző módon egyelőre magatoknak éltek. Most pedig, ha kinyitunk egy-egy bulváros sztármagazint, mindenhol azt látjuk, hogy Erős Antónia gyereket szeretne.
– Egyszer egy újságíró megkérdezte, hogy akarok-e gyereket. Erre egy korombeli nő nyilván igennel válaszol. Persze, a címlapon az jelent meg öles betűkkel: „Erős Antónia gyereket akar!” Ebből aztán nagyszerű poénok lettek, férfikollégáim ugrattak is, miért az újságon keresztül üzenek, szólhattam volna személyesen is.
De így, harminckét évesen, amikor végre van lakásunk, elgondolkozhatunk rajta, hogy gyereket is vállaljunk. Most már tényleg így van: fontolgatjuk. De nincs útban a baba, és azt szeretném, hogy ne most, hanem a következő egy-két évben jöjjön! Egészségügyi szempontból is így lenne jobb. A cukorbetegségem miatt – amelyről szintén mindenki tud, aki valaha is kezébe vett bulvár- és sztármagazinokat – az orvosom azt tanácsolta, hogy jó lenne harmincöt alatt vállalni az első gyereket.
– Amikor előjöttél azzal, hogy cukorbeteg vagy, nem volt olyan tanácsadó, aki azt mondta volna, hogy inkább ne oszd meg a közvéleménnyel a betegséged tényét?
– Vannak köztünk, akik többet gondolnak magukról, de őket hamar utoléri a sorsuk, és jön a fájdalmas kijózanodás. Mert a tévések ugyanolyanok, mint bárki más. Tesszük a dolgunkat, csak éppen a nyilvánosság előtt. Talán többen mosolyognak ránk az utcán, de túl nagy jelentőséget ennek sem szabad tulajdonítani. Mivel hozzám – az életemhez – tartozik, hogy cukorbeteg vagyok, nem éreztem úgy, hogy titkolnom kellene.
Nagyon sok fiatalnak problémát okoz feldolgozni ezt a helyzetet: sokan azt hiszik, hogy ezzel vége az életüknek, az esélyeiknek, nem mennek társaságba, nem keresnek partnert maguknak. Azt hiszik, hogy a cukorbetegség szégyellni vagy titkolni való. Gyakran kapok leveleket és telefonokat a többi diabéteszestől, és segítjük egymást, tippeket adunk, hogyan lehet így élni. Ezért nem bánom, hogy annak idején előjöttem a cukorbetegséggel.
– Van elég időd magadra?
– Van. Járok bevásárolni, rendet rakok a lakásban, elolvasom az újságokat – ez utóbbit a munkám miatt is meg kell tennem. De például vasalok és mosogatok is. Főzni viszont nem főzök. Ez a munkabeosztásunk miatt alakult így. Mindig összevissza dolgoztunk, és nem tudtuk úgy időzíteni, hogy együtt együnk. Aztán ez így maradt. Programokat pedig leginkább hétvégére szervezünk, mert a férjemnek – a Barátok közt forgatásán dolgozik – korán kell kelnie. Így csak este jut időnk egymásra, amikor megbeszéljük, kivel mi történt. Hétvégén szoktunk időt szakítani barátokra, vacsorára, mozira, bowlingra. Hetente háromszor járok tornázni.
– Tavalyelőtt a legszexisebb és a legkedveltebb médiaszemélyiség díját is megkaptad.
– Divat mindenre szavazni: ez egy jópofa játék, az emberek is szeretnek részt venni benne, veszik a telefont, és megnyomják a gombot. Nem tulajdonítok ennek nagy jelentőséget, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól.
– Milyen, amikor egy évvel később más nyeri ezeket?
– Mondom: játék.
– Hogy állsz önbizalommal?
– Egészségesen. Önbizalom híján az ember nem vállal képernyős szereplést. Tudathasadásos módszer, ha valaki tévés munkával kompenzálja a hiányzó önbizalmát. Ha jobban belegondolok, vannak ilyen emberek. Ám tudom, hogy vannak olyan műsorok, amelyeket nem vállalnék, mert más jobban meg tudná csinálni.
– Azt hogy éled meg, hogy néha még tehetséges, jó tévéseket is felállítanak, azok pedig szinte azonnal el is tűnnek a süllyesztőben?
– Rossz érzés. Nem biztos, hogy azért tűnnek el, mert tehetségtelen, ügyetlen emberek. Hanem például azért, mert úgy alakul a nézettség. Márpedig itt tényleg a pénz dönt. Hozzátenném, hogy engem ez nem érint testközelből, mert a híradó mindenről leválasztandó műfaj. Híradót muszáj sugároznunk, de azért ennek a nézettségét is figyelik.
– Mennyire érintenek meg a hírek?
– Amennyire téged. De az a dolgom, hogy ne látsszon rajtam. Nem sírhatom el magam híradó közben, de ilyen veszély nem is fenyeget: nem vagyok hisztérikus, nem szoktam kiborulni, nem rendezek jeleneteket. A műsor után vezetem le magamban a feszültséget, akkor sem látványos módon.
Persze, egy szeptember tizenegyedikét nem lehet érzelmek nélkül végigcsinálni. Az iszonyatos nap volt mindenki életében, ugyanakkor szakmailag nagy kihívás, mert meg kellett mutatnunk, hogy ilyen kritikus helyzetben is képesek vagyunk objektív és olyan gyors hírszolgáltatásra, mint a nagy hírtelevíziók.
– Merrefelé megy a világ a híradós szerint?
– Nem tudok abban gondolkodni, hogy csak rosszfelé mehet, mert akkor nem is tudnék élni. Abban hiszek, hogy minden jobb lesz körülöttünk. De nem vagyok hurráoptimista: ami például a környezetszennyezés miatt történik, az komolyan aggaszt. A móri tragédia pedig egészen kirívó eset. Nem gondolnám azt, hogy ez elindított valamit, és legközelebb tizenöt embert ölnek meg, aztán harmincat. Nem akarok abban hinni, hogy ez a jövő.
– Milyen hírre vársz, amelyet szívesen beolvasnál?
– Hogy megszűnik a gyermekéhezés Magyarországon. Ilyesmiről szeretnék beszámolni, ha lehetne.
