 |
Igaza van a pszichológus kollégának: az ötéves kor már tényleg „legkésőbb”. Persze: magának is igaza van abban a ki nem mondott feltételezésében, hogy kétéves kora előtti időkre a kisgyerek – legalább is tudatosan – nem emlékszik vissza. (De tegyük mindjárt hozzá: azért ezek az emlékek, benyomások, valamiképpen ott munkálnak benne.)
Sokszor beszéltünk már arról, hogy a kisgyerek sajátos érzékenységgel éli át környezetének érzelmeit, lelki állapotait, netán képzetáramlását. Amiről a környezetében élő, számára fontos felnőttek „tudnak”, arról valamilyen formában ő is „tud”, ha ez a tudás nem is tudatos. De éppen ezért sokszor nyugtalanító, szorongató. Nyugtalanító az a különbség is, ami a szülők ismerete, tudása és magatartása között van – és amit a gyerek ugyancsak átél, megérez.
Ezért szokták azt mondani, hogy ezekről a „titkok”-ról a gyereknek a kezdet kezdetétől tudnia kellene. Ez akkor is mindig újra szóba kerülhetne, amikor a kisgyerek még csak beszélni tanul – például egy kitett fénykép alapján, amire rákérdez: Ki ez? – és nem baj, ha a választ, a sok kérdésre sokszor újra elhangzó választ nem érti, vagy nem egészen érti (de „megszokja”).
Az ideális időpont tehát, ha egyáltalán van ilyen, a lehető legkorábbi időpont. Hiszen a gyerekkel már a kezdet kezdetétől beszélgetünk – sokszor már a magzati kortól (és ez a helyes). És ilyenkor még, akárcsak tréfálkozó monológként is, mindenfélét elmondhatunk neki, amit még természetesen „egyáltalán nem ért”. (Valójában persze nagyon sokat ért a helyzetből, belőlünk, a mi lelkiállapotunkból, és mindabból, ami nekünk eszünkbe jut, amire mi gondolunk, még akkor is, ha nem hogy megfogalmazni nem tudja még szavakban, de megérteni sem.)
Ebből következik az is, hogy ha eddig nem hoztuk szóba, most is úgy kellene erről a gyerekkel beszélni, ahogy a kezdet kezdetétől lehetett vagy kellett volna: elfogulatlanul.
Most persze nehezebb a beszélgetés elindítása. Nem mondhatjuk csak úgy egyszerűen, minden előzmény nélkül „a magunkét”. De az most is fennáll, hogy például régi képek nézegetésével vagy általában a régi időkre való emlékezéssel alkalmat adjunk a gyereknek arra, hogy kérdezzen.
Nem negatívumokat kell mondanunk; tehát például nem azt, hogy „apukád nem is az apukád”, hiszen jelenlegi apja mindenképpen elfogadta, és nevére is vette, adoptálta őt. Hanem, például a régi képek nézegetése során a gyerek rákérdezhet: Ki ez a bácsi? És ilyenkor válaszolhatjuk azt, hogy „ez az én régi barátom, akivel akkor jártunk együtt, amikor apát még nem ismertem”.
Mikor ismerted meg apát? „Te akkor még nagyon kicsi voltál, féléves, még járni se tudtál és beszélni se.”
Lehet, sőt valószínű, hogy itt a beszélgetés leáll.
Nem kell a dolgot tovább erőltetnünk, de amikor legközelebb szóba kerül a téma, és a gyerek esetleg tovább kérdez: Te még nem ismerted apát, amikor én születtem? – akkor, mindig csak a kérdések nyomán, tovább léphetünk: „Nem, nem ismertem, akkor – és itt a képre vagy a múltkori beszélgetésre utalunk – ez a bácsi (és a nevét is mondjuk meg!) volt a te apukád.”
Az idők során – mi csak annyiban járulunk hozzá a mindig újra-tisztázáshoz, hogy visszaemlékezésekkel, melyeket a gyerekek egyébként is nagyon szeretnek, alkalmat teremtünk a beszélgetésre – lassan tisztázódhatnak a fogalmak, melyeket nem lehet „egy ülésben” világossá tenni.
Ami pedig utolsó kérdését illeti: Kérdezz! Felelek… címen jelentek meg a régi cikkek összegyűjtve a Park Kiadónál, eddig három kötetben. Hasonló témáról az első kötet 294. és a második kötet 111. oldalán olvashat.
