Ezen a nyáron mintha sorjáznának ezek a levelek: hogyan kell a gyerekekkel eddig ki nem mondott dolgokról beszélni, hogyan lehet valamit megmondani, hogy lehet titkokat feloldani? A nyár több alkalmat is ad az együttlétre, a beszélgetésekre. Úgy gondolom, jó – az egyik lehető legjobb – megfogalmazás volt az, amit ön az óvónő és a család egyetértésével mondott a kétéves Eszternek: az édesapja nem jön vissza többé, mert a csillagok közé költözött.
A csillagok messze vannak, de minden este, minden éjjel fel lehet nézni rájuk, velünk maradnak, kísérői életünknek. Az is jó ebben a megfogalmazásban, hogy nyitott, ebből kiindulva mindig tovább lehet kérdezni. Igazán jóvá, igazán hitelessé az tenné ezt a mondatot, ha megegyezne annak a legbensőbb meggyőződésével – valamiféle képi formában –, aki ezt mondja. Jelen esetben az önével.
Újra el kell mondanom, hogy szerintem – világnézettől függetlenül – adható válasz a gyerekeknek a halál kérdéséről. A hívő elmondhatja, hogy a lélek levetkőzi a testet, mint valami ruhát, de tovább él, “lenéz ránk”, “velünk van”, “majd találkozunk vele újra” – kinek-kinek a hite szerint. A szigorúan természettudományos világnézet pedig tudja, hogy semmi nem lesz semmivé, az energiaformák csak átalakulnak, és maga a fizikai test is visszaváltozik vízzé és ásványi sókká, melyek itt maradnak, ebben az átalakult formában környezetünkben (és lesz belőlük patak, felhő, eső – vagy éppen virág, ahogy a népballadák, népdalok mondják az elválasztott szerelmesek sírján kinövő és összefonódó virágszálakról).
Mind a két megközelítés elfogadható a gyermeki képzelet számára. Hogy miért halt meg Eszter édesapja, az nem derül ki leveléből, de ha jól értettem, ezt maga sem tudja vagy érti. A maga miértje mintha arra vonatkozna, hogy hogyan halt meg – hogy ugyanis öngyilkos lett. Igaza van, hogy ezt kicsit nehezebb megközelíteni. Ha tudnánk, hogy mi volt az ok – súlyos betegség, depresszív állapotok, valamilyen okból kilátástalan vagy kilátástalannak vélt élethelyzet –, akkor ezekből lehetne egyszerű szavakkal kiindulni. De ha úgy, ahogy írja, az okot maga sem ismeri, akkor csak azt lehet elmondani, hogy – utalva a fentiekre – “ő maga akarta levetni a testét, ahogy az ember egy ruhától szabadul meg valamilyen okból, és hogy majd egyszer talán megértik, hogy miért tette, miért akarta ezt”.
Nagyon igaza van abban, hogy mindig az igazat kell elmondani, de a megfelelő formában, a gyerek életkorához szabottan, és készen arra, hogy a gyerek újra és újra szóbahozza a problémát – ez a kedvezőbb eset, ha nem zárja magába –, elérve azt, hogy a dolog ne legyen tabuvá, ne legyen érinthetetlen témává a családban. Az, hogy Eszter hazavárja, visszavárja az édesapját, ahogy ez cselekedeteiből, viselkedéséből látszik, akkor is így lehetne, ha már mindent tud, ha már mindent “megértett”. Ahogy a régi szokásokban is világszerte találkozunk azzal, hogy az elköltözött kedves halottnak helyet hagynak az asztalnál, neki is tálalnak, az év jeles napjain úgy viselkednek, mintha újra köztük lenne. Ezek a félig tudatos – a gyerekeknél játékszerű – rítusok a világ egységének átérzéséből, átéléséből indulnak ki, mély lelki szükségletet elégítenek ki, és erőt adók, vigasztaló erejűek. A gyerekek kérdeznek, ez igaz, és kérdéseikre válaszolni kell. De a gyerekek nagyon tapintatosak, önmagukkal szemben is. A lelki fájdalmat, netán könnyeket persze, nem lehet elkerülni, de ezek az élet természetes velejárói.
