– Így sem lehetett könnyű…
– Élni kell. S ha már él az ember, akkor örülni kell az életnek, bármi is történjék. Szerencsére van minek örüljek. Van egy csodálatos párom, egy nagyszerű hivatásom, vannak fantasztikus barátaim, és ott lakom, ahová mindig vágytam. Kész csoda, hogy annyi keresgélés után – megnéztünk legalább ötven lakást – egyszer csak ott állt előttünk álmaim háza. Azonnal beleszerettem.
– Lehet, hogy inkább abba a házba szerettél bele, amivé lett?
– Belém látsz. Valóban azt láttam meg, hogy mit lehet kihozni ebből az öreg, már a stílusában sem kristálytiszta sváb épületből, amely volt már a kocsmától kezdve a hentesüzletig minden. Engem ez csöppet sem zavart. Hozzászoktam, hogy minden költözködés után nekilátok a felújításnak. Most is ez történt. Délelőtt próbáltam a Madáchban, délután utánajártam hol olcsóbb a hajópadló, illetve a mesteremberekkel vitatkoztam hol szangvinikusan, hol hisztérikusan, hol apatikusan. Este játszottam. Így ment ez jó darabig. Idén már csak egy tüneményes szaletlit építettünk a kertben.
– A mű be van fejezve, az alkotók megpihenhetnek?
– Még mindig lehet rajta szépítgetni. Szerencsére nem vagyunk újház-pártiak, és a kedvesemet is megfogta a teremtés vágya. Úgy képzeld el, hogy amikor történetesen éppen csempét választottunk a fürdőszobába, ugyanahhoz nyúltunk mind a ketten. Ebben is annyira egy az ízlésünk.
– Szóval “megházasodtál”?
– Igen. Házaspár lettünk, esküvő nélkül, házas-pár, így, a szó szoros értelmében. Szoktunk is ezen kacarászni.
– Ha letennék ide egy mérleget, az egyik serpenyőjében lenne a boldogság, a másikban a karrier, melyikbe jutna több?
– Szerintem a kettő nem elválasztható. Nincsenek külön serpenyők. A boldogságnak, vagy nevezzük inkább teljességnek része az, hogy az alváson és azon a kicsi időn kívül, amit otthon tölt az ember, élete nagyobb fele munkával telik el. Nem lehet igazán boldog, ha ez kínszenvedést okoz neki. Nekem megadatott, hogy óriási boldogságforrás számomra az, amiből élek. Nagyon jó dolgok történnek velem akkor. Önmagában a karrier sem lehet cél, legföljebb következmény. Velejárója annak, hogy a legjobbat adom magamból, és ezt mások is úgy látják. Végül is mit nyerünk azzal, hogy három percig rólunk szólnak az újságok, hívnak ide-oda, még díjakat is kaphatsz, ha nincs mögötte semmi.
– Épp most vehettél át egyet: a Puszedli-díjat.
– Ennek azért örültem, mert azoknak ítélik oda, akik a szakmai munkájuk mellett emberi magatartásukkal is példamutatóak. Nem tudom, mivel érdemeltem ki a Puszedlit, de jó érzés, hogy méltónak tartottak rá. Feltétlenül hiszek abban, hogy az ember igazi nagy életműve, a saját élete. Nincs olyan, hogy második, átdolgozott, javított kiadás. Egy életem van, azért én vagyok felelős, és már rég nem foglalkozom azzal, hogy mik lennének az elvárások. Nem kell, hogy az embert mindenki szeresse. Már ez sem fontos.
– Néhány éve szerepeltél a Friderikusz-show-ban, ezt akkor többen kifogásolták. Bántott?
– Akik azt gondolják, valamiféle játékosság nem fér bele a magas művészetbe, bizonyára megvetettek engem ezért. Ennek ellenére úgy vártam ezeket a műsorokat, mint a gyerek a Mikulást. Az nem én lennék, ha merev pózba vágnám magam, és eljátszanám a világnak, hogy attól vagyok díva, mert lassú mozdulatokkal beleszívok a szipkámba, és rezzenéstelen arccal nézek mindenkinek a szemébe. A színpadon élvezettel megteszem, de az életben magamat szeretem adni, és ez az ilyen műsorokra is érvényes. Nekem teljesen mindegy, hogy számháború, torpedó, zsákban futás, teke vagy bármi, imádok játszani, és vállalom magamból ezt a Homo ludenst. A játékos embert.
– Mire vagy kiéhezve?
– Utazásra. Egy jó filmszerepre. Nagy adag Rákóczi-túrósra, mákos süteményekre, ilyesmikre. Most egy kicsit kénytelen vagyok visszafogni a cukorfogyasztásomat, viszont fölfedeztem egy nagyszerű bioboltot, ahol isteni biomákost lehet kapni. Nincs benne cukor, csak méz, és nagyon finom. Mindennek tudok örülni. Annak, hogy remek szerepet kaptam a Madách új darabjában, a Forgószínpadban, hogy hamarosan megyünk haza nyaralni, és készülődik életem első CD-je is. Hrutka Robi zenéjéhez Bereményi Géza írt szöveget, és a dalokat én adom elő. Mellesleg ez nemcsak lemez lenne, hanem színházi este, amelyet sok szeretettel vár Mácsai Pál, a Madách Kamarában, és az Articsókába is kaptunk meghívást. Női zenei önéletrajz lesz, szubjektíven objektív megszólaltatásban.
– Van egy szív alakú kis anyajegy az arcodon. Egyszer azt mondtad erről, hogy neked szívből is kettő kell. Nálad mindig kettő az egy. Ez hogy működik, ha te itt vagy, a párod meg Zalaegerszegen?
– Nem árt, ha mindkettőnknek van külön élethivatása. Saját élete. Ha elveszel tőle, egy idő után kiürül a kapcsolat. Márpedig ez olyan kis halmocska, amelyhez mindig hozzá kell tenni valamit. Ettől izgalmas. Látjuk, mit építünk együtt, ketten. Hát igen, ez egy szép nagy cirkuszi mutatvány, védőháló nélkül. Csak abban kell biztosnak lenni, hogy amikor szükség van rá, a társamnak ott a keze, amit el lehet kapni, meg lehet fogni. Szerintem erről szól két ember szerelme. Tudod milyen ez? Mint egy lámpás. Világít.
– Megéreznéd, ha gyengülne a fénye?
– Mindketten ösztönökből és zsigerekből dolgozunk. Nemhogy a megcsalást, de azt is megérezném, ha elfordulna tőlem egyetlen sejtjével. Vagy már nem fordulna felém teljesen. Nem kell odáig elmennem, hogy valakivel félrelépjek, a gondolatát is megérezné, ahogy én is rajta. Így értettem azt, hogy ketten vagyunk egyek.
– Már csak a harmadik hiányzik. A gyerek.
– Bízom benne, nem sokáig. Nélküle nem lenne kerek az élet.
– Úgy legyen, ahogy szeretnéd. Ez kijár neked.
– Már arra is rájöttem, hogy senkinek nem jár ki semmi. Mindenért meg kell dolgozni és szenvedni. Megérdemled, vagy sem, ez egy másik történet. De a világon semmit sem adnak ingyen.
