– A filmben hitelesen játszotta az anyaszerepet. Az életben is készen áll az anyaságra?
– Hogy készen állok-e? Lehet erre valaha is készen állni? Nem tudom. Egyelőre nincs gyerekem, és…
– Szeretne?
– Igen, mindenképpen, majd egy napon. Utálnám, ha gyerek nélkül élném le az egész életemet.
– A rendező, Michael Apted azt mondta, hogy ön istenadta színészi tehetség. Mit szól ehhez?
– Óh, azt hiszem, ez hihetetlen nagy bók.
– Hogyan közelít a szerepeihez?
– Mindig nagyon komolyan veszem a feladatot, szenvedélyesen vetem bele magam a szerepbe, és mindent megpróbálok kihozni magamból. A szereptanulásban az a különös, hogy amikor elkezded, akkor azt hiszed, tudod, miről van szó. Aztán egy idő után hirtelen bekattan valami, amit nehéz szavakba önteni, de igazán ekkor lesz tiéd a szerep, és ez nagyszerű dolog. Ettől kezdve csak bele kell nőni a szerepbe, és ha valóban akarod, akkor sikerülni is fog.
– Melyek voltak a főbb kihívások?
– Először is a fizikaiak, például az, hogy meg kellett tanulnom a Krav Magát. Fogalmam se volt róla, hogy ilyesmi létezik, habár korábban a Money Train című filmhez tanultam bokszolni. Ezek kemény kihívások, de atletizálok is, és ez sokat segített. Jóval nehezebb volt azonban az érzelmi aspektus. Egyfajta megtisztulás volt ez; elő kellett bányásznom a saját régi negatív élményeimet, és ez nagyon utálatos feladat. De tudtam, hogy meg kell tennem, és ez végül is egy módja annak, hogy megszabadulj a rossz emlékektől.
– A nyomasztó jeleneteket, például amikor sírva fakad, hányszor ismételték a forgatáskor?
– Michael nem az a fajta rendező, aki túlzásba viszi az ismétléseket, és ez jó, mert dolgoztam olyan rendezővel, aki nagyon sokszor vetette fel a jeleneteket. Ennél a filmnél az ismétlések száma három és hét között mozgott, ami igazán jó arány.
– Hogyan élte bele magát a traumás érzelmi állapotokba?
– Sokat kivett belőlem, mert képzelje el, amikor az ember amúgy remek hangulatban kezdi a reggelt, de ott áll előtte a feladat, hogy eljátssza élete legrosszabb napját. Elkezded mesterségesen csüggeszteni magadat, és a végén úgy érzed, mintha valaki ütne-verne, szétrombolná minden álmodat, minden illúziódat és hitedet, amely a házassághoz fűződött. Csaknem négy hónapon át ment ez így; nagyon nehéz volt.
– Mindenki, akivel együtt dolgozik, azt mondja, nagyon könnyű kijönni önnel munka közben. Mit érez akkor, amikor ennek az ellenkezőjét olvassa az újságokban, például azt, hogy egy szeszélyes díva?
– Nem igazán tudom, mi késztet embereket arra, hogy ilyesmiket írjanak, de azt hiszem, ennek az egész folyamatnak sajátos önmozgása van. Ott vagy mondjuk egy szállodában, és leszólsz a recepcióra, hogy szeretnéd, ha felküldenének három szál gyertyát, mert történetesen oda akarod tenni a fürdőkádad mellé. Erre valaki odatelefonál, és megkérdi a recepcióst, hogy mit akart ez a nő? Adok ötven dollárt, ha megmondja, mit akart. Erre megmondják, hogy gyertyákat akartam. Másnap megjelenik az újságban: Jennifer Lopez 500 gyertyát rendelt a szobájába. Nos, így megy ez.
– Ezért érzi úgy, hogy különösen kedvesnek és lefegyverzőnek kell lennie, amikor valakivel találkozik? Ez valaminek a kompenzálása?
– Nem hiszem; egyszerűen ilyen vagyok. Tudom, hogy amikor emberekkel találkozom, vagy együtt dolgozom velük, akkor az ilyenfajta mítoszok szertefoszlanak. Azért nem aggódom ezek miatt, mert tudom, hogy nem igazak. Csak azt sajnálom, hogy rengeteg ember van, aki nem találkozik velem személyesen, vagy nem dolgozunk együtt, és így nem ismerheti meg a valódi lényemet, s ezért elbizonytalanodik, amikor ilyesmiket olvas. Kislányok, akik felnéznek rám, rajongók, szerte a világon, akik szeretik a filmjeimet vagy a zenémet, nem tudják ilyenkor, kinek higgyenek.
– Bosszantja ez?
– Óh igen, de azért nem túlságosan. Az ember megtanul együtt élni ezzel, rájön, hogy kell kifogni a szelet a vitorlából. A személyes találkozások adják a legjobb alkalmat erre.
– Milyennek találja ezt a férfiak uralta világot?
– Mulatságosnak egyfelől, de elég keménynek is másfelől. Mulatságos, ahogy a férfiak viszonyulnak hozzád, amikor tudják, hogy egyfajta pozícióban vagy, hogy számítasz valakinek. Hátborzongatóan dinamikus világ ez, és kétségkívül örömet szerez, amikor azt látom, hogy sikerült elsajátítanom valamit, és azt kellőképpen értékelik, tekintet nélkül a nememre. De ugyanakkor kemény világ, túlságosan is kemény egy nő számára…
– De önnek hatalmában van, hogy változtasson rajta.
– Nem tudom, hogy mennyiben tudnék rajta változtatni. Talán kicsit mássá tehetném, de a világ túl nagy ahhoz, hogy igazából megragadhatnám, és egymagam változtathatnék rajta. De már az is nagy dolog, ha valamivel szebbé teheti az ember. Színésznő vagyok és énekes, nem politikai aktivista. Ez határozza meg a mozgásteremet.
– Egy csomó fiatal lány várja önt a szálloda előcsarnokában – mit fog mondani nekik?
– Helló, hogy vagytok? Adjak autogramot? Szívesen. Szeretlek titeket! Melyik dalomat szeretitek? Mi mást is mondhatnék nekik? Semmi mást nem kívánok, csak azt, hogy élvezzék, amit csinálok, hogy örömet szerezzek nekik…
– Példaképnek érzi magát?
– Ekkora felelősséget nem vállalok. Azt észreveszem természetesen, hogy vannak fiatal lányok, férfiak, nők, akik felnéznek rám, de hogy a példaképpel járó felelősséget magamra vegyem, az egészségtelen lenne, és túlságosan is romboló rám nézve.
– Ha holnap arra ébredne, hogy bármilyen képességre szert tehetne, mi lenne az?
– Valószínűleg az, hogy mindenkinek olvashassak a gondolataiban. Nem kellene azon törnöm a fejem, hogy vajon mit gondolnak az emberek. Mindig pontosan tudnám, hogy mit kell mondanom.
– Úgy tűnik, ön rengeteget vállal. Van ebben valamiféle „szupernő” tényező?
– Amennyiben kezdek egy robotgéphez hasonlítani, úgy kétségtelenül van. De éppen ez az, amit a legutóbbi forgatáson megtanultam, hogy időnként bizony nemet kell mondani dolgokra, mert nem lehet túlfeszíteni a húrt. Előfordult, hogy le kellett állni a forgatással, mert az érzelmi túlterheltség miatt közel álltam az idegösszeomláshoz, és éreztem, hogy a szívem nagyon hevesen ver. Az embernek ismernie kell a korlátjait, és néha tudnia kell azt mondania: eddig és ne tovább. Hiszen én, magam mégiscsak fontosabb vagyok, mint ez az egész felhajtás körülöttem.
– Vannak újabb nagy célkitűzések ön előtt?
– Nem annyira célkitűzésnek, mint inkább a következő projektnek nevezném. Hamarosan egy romantikus komédiát kezdek forgatni, az év hátralevő részét pedig a zenének és a pihenésnek szentelem. Legalábbis remélem, hogy így lesz.
