Pedig először azt mondom: érzelmileg – testileg és lelkileg – jó állapotban lévő, jó és működő családi kapcsolatokba biztonságosan beágyazott, nyílt és nyitott gyerekeknek még ez sem árt, még ezt is átvészelik, kibírják, feltéve, hogy tényleg megvannak a családban az ésszerű időhatárok, időkorlátok, melyek a képernyőre meredést – legyen az tévé, videó vagy számítógép – keretek közé szorítják.
De a második válaszom – vagy válaszom második fele – már az kell hogy legyen, hogy a valamilyen szempontból kiszolgáltatott, érzelmi nélkülözésben szenvedő, elmagányosodott, személyes kapcsolatok nélkül élő, esetleg látszólagos szelídség – „szomorúság” – álarca alatt feszítő agressziót hordozó gyerekeket (és ráadásul éppen ezek a gyerekek válnak szenvedélyes rabjaivá ezeknek a játékoknak és a számítógépnek) bizony tovább rongálhatja és sok szakértő szerint végzetes utakra sodorhatja.
A közelmúlt rémes példája a tizenkilenc éves Robert Steinhäuser, aki április 26-án az erfurti Gutenberg Gimnázium földszintjének és három emeletének „labirintusán” rohant végig, célzott lövésekkel tizennégy felbukkanó vagy felrántott ajtó mögött talált felnőttet (és csukott ajtón áthatoló lövésekkel véletlenül két gyereket) lőtt le, majd saját magát is fejbe lőtte. Az utólagos feltárás azt tudja meg Robertről, hogy „puha”, csendes, szelíd gyerek volt, mániája évek óta a tévé-videó, a számítógép és a számítógépes játékok, ezeknek virtuális világában élt, ide menekült az iskolai kudarcok és a valóság elől, melyben szüleinek folyamatosan hazudni kényszerült (például azt, hogy iskolába jár, holott az utóbbi heteket, hónapokat már délelőttönként egy kávéházban töltötte).
Mennyire volt beteg Robert – hiszen bizonyos betegségek, ahogy ezt a közéletben is látjuk, a normalitás álarca alatt virulnak –, milyen mértékben feszült benne az agresszió sikeres bátyjával szemben, ezekre a kérdésekre a választ ma már csak találgathatjuk. Azt is tudjuk, hogy a szülők már évek óta küzdöttek Robert képernyőmániája ellen (az apa külön kikapcsoló szerkezetet szerelt fel a televízióra, amelyik csak pénzbedobás után kapcsolt be újra…). Hiába. Robertnek soha semmihez nem volt igazán kedve, csak a komputerjátékhoz. Az ámokfutása előtti évben belépett egy lövészegyletbe, és ennek engedélyével fegyvereket is vásárolt magának. Virtuális – elképzelt, nem valódi, látszólagos – világban élt, a komputer játékok világában. (Úgy tűnik a külső, valódi világból csak Susi nevű macskájával volt „igazi” kapcsolata.)
Két évvel ezelőtt egy gyerekekkel és a gyerekkor fenyegetettségével foglalkozó, nagy brüsszeli konferencián arról beszélt egy amerikai katonai szakértő, hogy míg a második világháborúban az emberekre lövő katonák találati pontossága az első találat után zuhanásszerűen csökkent, addig a vietnami háborúban ez már nem így volt. A vietnami háború katonáit már „élő”, mozgó gumiember célpontokon gyakoroltatták, ezzel egy „játék”-világba emelték… Azt mondta el a szakember, hogy meggyőződése szerint a lövöldözős komputeres játékok hasonló módon kapcsolják ki a személyesség kontrollját, és ő erre vezette vissza az amerikai iskolások hidegvérű, pisztolyos – fejlövéses – öldökléseit.
Akár így van, akár nem, biztosak lehetünk benne, hogy minél kevésbé stabil egy gyerek testi és lelki állapota, minél halványabbak személyes kapcsolatai, annál nagyobb veszélyt jelentenek rá nézve ezek a játékok.
