 |
Tegyük hozzá a múltkor elmondottakhoz, hogy a középiskolába – és ezzel együtt általában a kamaszkorba! – lépő gyerek fiziológiás (élettani) lustaságban szenved!
Belefárad a növésbe, kimeríti az az idegrendszeri és hormonális változás, amely a szervezetében zajlik.
Ezért régi szabály – amelyet a régi nagy iskolák tudtak, és sikerrel alkalmaztak is –, hogy a tizennégy-tizenöt éves gyereket nem szabad nagyon megterhelni.
Ez az az időszak, amikor eddigi jó tanulók és “szelíd gyerekek” – elsősorban fiúk – esetleg “leromlanak”, “kezelhetetlenné” lesznek. Ez a változások időszaka, sok szakember szerint a második – vagy éppen harmadik – születésé, amikor az önálló, az autonóm személyiség kezd megszületni, először csak érzelmi-érzéki, majd gondolkodási-ítéletalkotási (szellemi) értelemben is a szülés és születés kínjait egyszerre átszenvedő, serdülő lélekben. A gyerekek most fokozott kíméletre szorulnának. Többet kellene pihenniük, aludniuk, mint a megelőző, kisiskolás, kamaszkor előtti években! Ez a heverészések, merengések, bámészkodások időszaka is – és tegyük hozzá, jó lenne, ha legalább időnként a délutáni alvások ideje is lehetne, de az mindenképpen fontos, hogy a serdülő alaposan kipihenje, kialudja magát éjszakánként.
A kamaszok – úgyszólván minden kamasz – magányérzettől szenvednek, (ezt is kábítják bulival, alkohollal vagy más módon) és ez a magányérzet depresszív alaphangulattal jár. A szélsőséges hangulatváltozások is jellemzik ezt az életkort, melyben az ifjú ember hol mindenre képesnek és zseniálisnak érzi magát (messze a felnőtt világ fölött), hol mindenre képtelennek, életképtelennek.
Ezért a kamaszkori képzetáramlásban gyakorta bukkan fel a “nem is érdemes élni” gondolata. Ez a gondolat – és az önmaga ellen fordított agresszió – a depresszív állapotokból sarjad elő, és a kimerültség elmélyíti, megerősíti! (Ne felejtsük el, hogy sajnálatosan előkelő helyet foglalunk el a világranglistán a kamaszkori öngyilkossági kísérletek – és, ami még szörnyűbb, öngyilkosságok – listáján.)
Azt gondolom, nem túloztam a múltkor, amikor a panaszkodó anya által leírt középiskola felvételi rendszerét és ezt követő mindennapjait gyerek- és életellenesnek neveztem.
Igen, van összefüggés a középiskolai hajsza és a kamaszkor súlyos állapotai között, még akkor is, ha természetesen ezek a neurotikus állapotok több, sok – néha igen sok – egymással összefonódó tényező által kiváltottak, és általában nem egyedül az értelmetlen középiskolai hajszát terheli a felelősség.
A budapesti – óbudai – Alternatív Közgazdasági Gimnázium egyik híressé vált jelszava így hangzik: Mi nem az életre készülünk, hanem élünk! (Abban a hitben persze, hogy ez a legjobb felkészülés a valódi életre.) Nem az a fontos, hogy elsőtől (hetediktől) az érettségire vagy a felvételire készüljünk, hanem az, hogy a gyerekek életkoruknak megfelelő módon, érdeklődésüket követve megismerkedjenek az ember és a világ titkaival. (Persze, az utolsó két évben az érettségire és a felvételire is felkészítjük diákjainkat, hiszen nem tudjuk őket kiemelni a jelenlegi magyar közoktatási rendszerből. De akkor ez már kevesebbet árt.)
