Levele alapján azt kell mondanom: Lackóval minden a legnagyobb rendben van. Négyéves gyereknél az a természetes, ha még nem figyel az öltözködésre, hanem közben is elterelődik, játszik – megfeledkezik a dologról, és különösen a sietségről.
A sietség és a siettetés bizony árt gyerekeinknek (és a családi légkörnek is). Mivel azonban mégiscsak el kell készülni időre (és még ha nem is kell!), a négyéves gyerek öltözködését a felnőtt segíti, az öltözködés ebben az életkorban még – úgyszólván az iskoláig – többé-kevésbé együttes művelet. A gyerek változik, úgyszólván hónapról hónapra, két-három év ebben az életkorban még rengeteg és igen sok változást magával hozó idő. Most még egyáltalán nem kell tudnia odafigyelni arra, amire én szeretném, hogy figyeljen.
A figyelem ilyenkor még önkéntelen és a figyelemnek ez a fajtája sokkal erőteljesebb és hatékonyabb, de tudatosan és szándékosan nem irányítható. (Ezzel a figyelemmel tanul meg a gyerek “magától” például beszélni is.)
Azonkívül: Lackó az önök nagyobbik fia, mint olvasom, és soha nem szabad elfelejteni, hogy a nagyobbik testvér a kicsi megszületése óta, sok érzelmi terhet hordoz magával. Ebből egyrészt az következik, hogy kisgyerekesebb módon viselkedik a koránál (hasonlítani akar az érzése szerint több figyelmet kapó kicsire), és ezért az önállósodás még a fentieknél is jobban kitolódhat.
Viszont: Lackó most is nagyszerűen koncentrál, hiszen elmélyülten játszik. Ez az önkéntelen figyelem és az életkorának megfelelő koncentráció formája és egyben fejlesztése is! Mert a gyerek koncentráló képességét ebben az életkorban semmivel nem kell külön fejleszteni – megfelelő testi és lelki fejlődés és megfelelő ingerdús, de a szabad játékra békés nyugalmat biztosító környezet esetén – és semmiféle “módszert” nem kell becsempészni a mindennapokba. Játszani kell vele, ha ezt igényli, és hagyni kell játszani, szabadon és fantázia szerint, mesélni kell neki esténként – minden este, azt, amit ő kér – sokat kell vele marháskodni, s mindazt csinálni, amit ő élvez, és szeret. A fejlődés motorja ilyenkor még egyértelműen, élettani értelemben is – a gyermeki öröm és derű.
Sokszor elmondtuk már, biztosan kellő fölháborodást keltve, hogy a játékokat – ha van a gyereknek egy önálló sarka, vagy netán önálló szobája – nem kell rendszeresen és önállóan elrakni! Időnként persze rendet kell csinálni, együtt, az ő sarkában vagy szobájában is, de az önálló elrakás követelménye semmiképpen nem valósulhat meg. (Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a mi szobánkban vagy a mi térfelünkön a játékokat nem lehet szétszórni, és úgy hagyni!) Ugyanígy, ha egy négyéves gyereket kézmosásra akarok indítani az étkezés előtt, érte megyek, odaviszem a csaphoz, és együtt mosunk kezet.
Ami az iskolát illeti: azt kell mondanom – nagyon durván –, hogy az ő baja, ha nem tudja a gyerekek érdeklődését felkelteni, ébren tartani, lekötni (és itt persze most a testileg és lelkileg jó állapotban levő gyerekekről beszélek, akiknek a természetes kíváncsisága és érdeklődése jelentősen megnő a 7., 8. életév táján, és éber is marad ez a külvilágra nyitott érdeklődés egészen a kamaszkorig). De vigasztalásul: az iskolában is az a gyerek tud majd jól és elmélyülten figyelni – ha ezt lehetővé teszik számára –, aki négyéves korában jól és elmélyülten játszott, szinte magától megjegyezte, amit hallott – mint Lackó a mondókákat, dalocskákat – és olyan érzelmi biztonságban élt, hogy önfeledten mondhatta, dúdolhatta is őket.
És még egy személyes megjegyzés: gondolom, csak a szülői szemérem mondatta önnel, hogy Lackó “egyébként átlagos, vagy akár jó eszű” gyereknek is mondható; hiszen a szülő, az apa éppen azáltal teszi, teheti a legtöbbet a jó eszű gyerek kibontakozásáért, hogy legalább olyan értékesnek látja őt, mint amilyen, vagy esetleg még értékesebbnek – és ezzel csak előre segíti őt kibontakozásában, életútján.
