Hírhozó, pulóverben

Ezért hiszik sokan róla is, hogy kőkemény. Holott jószívű, kedvenc pulóverét is habozás nélkül odaajándékozta a barátnőjének, és a kezdő kollégákon is önzetlenül segít. Helyes lány, aki komolyan veszi az életet, imádja a szakmáját és az édességet.

– Essünk túl a nehezén! Leggyengébb láncszem.
– Már vége. Elmúlt.

– Zavar, hogy megkérdeztem?
– Nem. Csak nyolcvanezerszer elmondtam már, hogy nagyon szerettem, nem bántam meg. Ennyi volt. Két évre akarták a szerződést, én kértem, hogy egy év legyen.

– Miért pont rád esett a választás?
– Nyilván tudják a tévében, hogy milyen fazonú dolgok bízhatók rám, és milyenek nem. Vicces műsorban engem soha nem fognak látni, mert nem vagyok vicces típus. Szórakoztató műsorokba sem hívnak, mert az sem áll jól nekem. Nem találom fel magam. Hírekhez közeli műsorokban bármikor, bármi jöhet.





– A Tényeknek nyilván örömmel adtad az arcodat. A Forró nyomon után pedig ismét nyomozol, a Nyom nélkül című havi magazinban. Ennyire érdekelnek a bűnügyek?
– Nem. Krimit sem olvastam soha. Ez sem bűnügyi magazin, hanem oknyomozó műfaj, amely valahogy rajtam ragadt. Nem mintha különösebb affinitásom lenne hozzá. Valószínűleg a keménységemből, a határozottságomból adódott, hogy annak idején rám osztották, és egyikből következett a másik. A „Nyom nélkül”-ben azt szeretem, hogy egy témát járunk körül, tehát lényegesen alaposabb riporteri munkára ad lehetőséget. Nagyon jó dolog egy hónapig beleásni magam valamibe, ami olyan rejtélyes, mint a Hungária körúti OTP kirablása, 1977-ben.

– Huszonöt év után mit lehet erről kideríteni?
– Ettől izgalmas. A móri bankrablás előtt ez volt a legsúlyosabb eset. A tettest, aki brutális módon, közvetlen közelről lőtte fejbe a két női alkalmazottat, soha nem találták meg. Ma már nevetségesen kis összegnek számít a zsákmánya is – 138 ezer forint –, akkor ez nagy pénz volt. Odáig a legnagyobb, amit rablással szereztek. Nem lett meg a pénz. Nagy rejtélyek ezek.

Tizenhét évesen, hosszú hajjal. Ő elégedetlen volt magával – nekünk tetszik

– Régen volt, egy másik világban. Mit tudhatsz te arról?
– Még emlékszem rá. Szerintem nagyon jókor születtem. Van bennem egy furcsa kettősség. A tanítványaimnak már nehezen tudom elmagyarázni azt, mi volt más abban a világban, de én még emlékszem rá. Arra, hogy Bécsbe kellett kimenni banánért, és nem lehetett kapni joghurtot meg fogkrémet. Nekik már jobb. Felszabadultabbak, sokkal egyértelműbb a világképük, viszont nem voltak kisdobosok, úttörők. Ez kimaradt az életükből.

– Van ennek jelentősége?
– Aha. Bizonyos dolgokat, például ezt az ügynökügyet, soha nem fogják megérteni. Ami nem baj. Engem még átvilágítottak. Erről papírom is van. Kint lóg a falon.

Máté Krisztina és Bárdos András az idei Operabálon

– Látom, nosztalgikus hangulatban vagy.
– Talán, mert most 1977-ben járok éppen, és próbálom felidézni, mi mennyibe került akkortájt. Mik voltak a slágerek. 1978-ban még a Grease című filmet imádtuk, meg a Boney M-et. Gyerekkorom legszebb élménye, hogy Apával minden télen korcsolyáztunk a Balatonon. Emlékszem arra is, hogy a kertben borsót ültettek a szüleim, és azt mondták, hogy ha leszedem és kifejtem, annak az árából megvehetem a rég áhított sportcipőt. Utána tényleg felutaztunk az Anyával Budapestre, és megvettük a Puma cipőmet. Úgy nézett ki a piszkafa lábamon, mint egy hegedűtok, de nekem az volt a legszebb.