– Most is sportos cipő van rajtad.
– Mindig ilyeneket hordok. Nem lehet naphosszat szaladgálni tűsarkúban. Ritkán járok fogadásra, most kettő is összejött kivételesen, és tűsarkat látni sem akarok egy ideig. Az is teljesen véletlen, hogy most szoknyában vagyok. Nekem ez a farmeros, bakancsos, pulóveres a stílusom, nehéz is rám mást erőltetni.
– A hajadat mikor növeszted meg?
– Soha. Egyszer megnövesztettem, tizenhét évesen, mert elegem lett belőle, hogy mindenki fiúnak nézett. Olyan akartam lenni, mint Julia Roberts, A Pelikán ügyiratban. Rémesen néztem ki, alig vártam, hogy levágassam.
– Olvastam az újságokban, hogy férjhez mentél.
– Pedig nem értesítettem a sajtót, sőt, a meghívókat is három nappal az esemény után küldtük el. Függetlenül attól, amit leírtak – miután jelen sem voltak –, nem tartottunk nagy esküvőt. Elég szűk körben, és elbújva a világ elől.
– A házasság mit változtatott meg az életedben?
– Semmit. Előtte is főztem, azóta is főzök. Addig is a szakmában dolgoztunk, utána is. Nem papírfüggő ez a dolog.
– Vagyis nem új keletű a kapcsolatod Bárdos Andrással?
– Hagyjuk a magánéletemet! Soha nem beszélek róla. Hadd maradjon meg valami nekem is! Olyan furcsa, hogy ahányszor csak leülök egy újságíróval, mindig magamról kell beszélnem. Miért nem inkább arra használnak minket, közszereplőket, hogy odaálljunk a jó ügyek mellé? Ha rajtam kívül még száz ismert személyiség elmondaná a véleményét az olyan kérdésekről, mint például a családon belüli erőszak, ez talán jobban hatna az emberekre, mint az, hogy nekem mi a kedvenc ételem.
– De ez érdekli őket.
– Ezért nem kedvelnek engem a női lapok környékén, mert nem beszélek a cipőgyűjteményemről és védem a magánéletemet. Már csak azért is, mert ha csak egy pici rést nyitok rajta, azon rögtön beáramlik mindenki. Nemcsak az előszobámba akarnak bejutni, hanem a fürdőszobámba meg a hálószobámba is. Most min nevetsz?
– Elképzelem magam, hogy leskelődöm nálatok a kulcslyukon.
– Neked az a dolgod, hogy megpróbálj bejutni. Nekem meg az, hogy ezt megakadályozzam. Muszáj megvédenem a saját életemet, hogy ne legyek teljesen kiszolgáltatott csak azért, mert olyan a munkám, amelynek ez a velejárója. Ezt is tudom, ezért ülünk most itt. Egyébként magánbeszélgetésre bármikor hajlandó vagyok, magnó nélkül.
– Azért nem mindenki díjazza, hogy ilyen vagy.
– Van, akinek tetszik, és van, akinek nem. Nem kell mindenkit egy kaptafára, egyformára gyúrni. Eddig szerencsém volt. Nem akarták átalakítani a külsőmet, nem szóltak bele abba sem, hogy mit mondjak és hogyan.
– Tényleg tudsz főzni?
– Szeretek, csak nincs rá időm. Amikor együtt a család, akkor mindig Anyukám főz, ebben verhetetlen.
– A párod?
– Teát szívesen főz, tojást is, ha kell, bármit nagyon ügyesen melegít. Nem egy nagy konyhatündér, de igyekszik. Olyan nincs, hogy reggel bevonulok a konyhába, és délutánig sütök-főzök. Ennyi időm soha nincs. Ha pedig valami előadódik, telefonálok Anyának, és mindenki jobban jár, mintha én főznék. Egyszer, ha sok pénzem lesz, nyitok neki egy éttermet.
– Nem rossz ötlet. Neked is jól jönne egy vállalkozás.
– Még csak az hiányzik! Tanítok hetente kétszer, a színészakadémián, ahol a tanítómesteremnek, Vitray Tamásnak vagyok a segédje, hat éve. Kicsit még mindig átmenetet képezek a tanár és a diák között, mert most írom a doktori dolgozatomat, és bejárok az egyetemre. Emellett a saját műsorom producereként dolgozom. Nem tudom, milyen vállalkozásba kezdhetnék, mert ezenkívül nem értek semmihez. A tanítványaim egyébként elképesztően tehetségesek, és biztos, hogy ők fognak bennünket leváltani.
– Ez még odébb van.
– Néhány év múlva. Én nem leszek sokáig képernyőn. Nem akarom megvárni, amíg azt mondják, hogy ezt is úgy kell letolni onnan. Boldogan és szívesen fogom átadni a helyemet. Ha ma az utcán találkozol valakivel, azt mondja: “Krisztina, milyen jól néz ki, mennyivel jobban, mint a képernyőn.” Amikor majd ezt fordítva mondják, hogy “mennyivel jobban néz ki a tévében”, akkor abba kell hagyni. Egyébként sem tartozom azok közé, akik úgy érzik, fogni kell a széküket, nehogy más odaüljön.
– Egyszer azt mondtad – még nem voltál férjnél –, hogy szeretnél gyereket. Fenntartod?
– Harminckét éves vagyok, előbb-utóbb gondolkodnom kell rajta, hogy mikor van itt az ideje. Sokáig azt mondtam, csak akkor szülök gyereket, ha a nap huszonnégy órájában hiányzik. Most már tudom, hogy nem jön el ez az idő. Tehát számot kell vetnem azzal, mennyire fontos az, hogy legyen gyerekem. Félbe kell hagyni emiatt a munkámat, vagy talán mégsem? Ebben a pillanatban még nem eldöntött ez a kérdés.
– Azt még nem is mondtad, hogy mi akartál lenni?
– Belsőépítész. Még mindig akarok. A lakásomban vannak olyan bútorok, amelyeket én terveztem, és a barátaimnak is adok építési, lakberendezési tanácsokat.
– Milyen lenne az a lakás, amelyben szívesen élnél?
– Pont olyan, amilyenben élek. Ha nagyon sok pénzem lenne, lakásokat vásárolnék, a saját ízlésem szerint felújítanám és továbbadnám őket. De hát sosem lesz ennyi pénzem.
– Még nyerhetsz a lottón.
– Néha, amikor elmegyek egy lottózó mellett, beugrom, és beikszelem a dédnagyanyám számait. Ő kezdett el lottózni először a családban, és mindig ugyanazokkal a számokkal. A férje, a gyereke, az unokája és a saját életkorát ikszelte be, ötödiknek a tizenhármast. Édesapámé volt a huszonkettes – ennyi idős volt akkor –, most hatvankét éves. Mióta a dédikém meghalt, gyakran érzek késztetést arra, hogy megjátsszam ezt az öt számot. Állítólag hasonlítok rá. Magas kort ért meg, kilencvennégy évesen halt meg, vagy ki tudja, mert mindig letagadott néhány évet a korából. De még ennyi idősen is sminkelte magát, és naponta elolvasta az újságokat.
– Nyertél már?
– Soha. Mindig mindenért meg kellett dolgoznom. Nagyon keményen. Ezt nem is bánom. Tudom azt, hogy hol tartok. Lehet, hogy tarthatnék sokkal előbbre, de ráment tizenhat évem arra, amit elértem. Ennyi ideje vagyok a tévénél, megdolgoztam érte.
– Minek tudsz örülni? Olyasmire gondolok, amiért nem dolgoztál meg.
– Nem vagyok látványosan örülő, teátrális alkat. Mivel szerezhetnek nekem örömet? Egy szóval, mozdulattal, gesztussal, egy szál virággal. Apróságokkal. Együtt élni valakivel, nagy munka. Nem lehet lazsálni. Igenis oda kell figyelni a másikra, nap mint nap meg kell dolgozni a szeretetért. Így van ez a családommal meg a barátaimmal is. Mi lehet annál nagyobb öröm, mint cserében visszakapni ugyanezt?
– Kívánom, hogy sok örömöd legyen a munkádban, a családodban, az életedben!
– Köszönöm. Van is. Így maradjon! Csak ez lenne a kérésem.
Ezzel felpattant, és sietve távozott tanítani. Úgy jött, hogy nem fedi fel teljesen a titkait. Azért talán mégsem ment el Nyom nélkül.
