Eddig ilyen nem volt, mindig lelkiismeretesen, szó nélkül megírta, sőt, körülbelül egy hónapja egyszer teljesen el volt keseredve, még sírt is, hogy nem lesz kész a leckéje. Az történt ugyanis, hogy nem jelöltették be velük a könyvben a feladatot, bízva abban, hogy majd az anyukák úgyis felírják, mert az osztályajtóra is ki szokták tenni. Én is fel szoktam írni, de azon a napon véletlenül nem másoltam le.
Megnyugtattam Gyuszit, majd beszélek a tanárnővel, így is lett, s akkor nem is kapott emiatt fekete pontot. Tegnap viszont, mikor elkezdtem firtatni, hogy kész-e a leckéje, majd buzdítottam, hogy üljön már neki, és csinálja, ilyeneket válaszolt: „Nem csinálom meg, egy fekete pont nem a világ, utálok házit írni.” És mindezt a lehető legflegmábban, félvállról. Egy fokkal erőteljesebb „biztatás” után: „Nem írok házit, nem érted? Engem nem fogsz kicsinálni, anya!” (Ez utóbbi, védekezésnek tűnő hozzáállást nem tőlem tanulta, az biztos!)
Kisebb-nagyobb szünetekkel próbálkoztam újra és újra jobb belátásra téríteni, de mindennek van határa. Amikor asztalhoz parancsoltam, hogy most pedig meg kell csinálni, annak az lett az eredménye, amit mellékelek önnek, a kékkel írt mondat, pedig tudja jól, hogy csak az első betűt kell kékkel írni (mert a nagy betűket még nem tanulták). Négy közmondást kellett a füzetbe másolni, ez az első („a jó munka dicséri a mestert”), előbb elszörnyülködtem rajta, de utána nem bírtam megállni a nevetést. „Pont ezt a közmondást így? Ez tényleg dicséretes munka!” Reggel írta meg aztán szépen, egy kis puszilgatás után. Mit gondoljak minderről?”
