– Ilyen messze találtatok neki orvost?
– Két napig feküdt egy kórházban, ahol a vérnyomásmérésen kívül semmit sem csináltak vele, ezért a saját felelősségemre beültettem a kocsiba, és elvittem őt Miskolcra, ahol a barátnőm édesapja angiológus főorvos volt. És tudod, milyen kegyetlen a sors? Apukám szerencsére meggyógyult, de az életét megmentő orvos, a barátnőm édesapja ötvenkét évesen belehalt egy súlyos infarktusba. Neki senki sem tudott segíteni… Talán ezért is gondolom úgy, hogy sosem tudhatjuk, meddig tart az élet, és nem érdemes agyonhajszolni magunkat. Inkább elégedjünk meg azzal, amink van, ne akarjunk mindig többet szerezni!
– A párod is így gondolja?
– Nagyon nagy szerencsének – és kicsit talán csodának – tartom, hogy Józsi, aki hét évvel fiatalabb nálam, és most kezdi építeni a karrierjét, ugyanezt vallja, sőt, még ő mondja, hogy ne vállaljam el ezt vagy azt a műsort, hanem inkább maradjak otthon, pihenjek. Van egy kis bútorüzlete Hódmezővásárhelyen, s Szegeden is nyitunk egy kis boltot – azt igazából az én kedvemért. Szeretem a bútorokat, azt hiszem, van egy kis érzékem a lakberendezéshez. Jó lesz a családi üzletet szervezgetni, az biztosan nyugodtabb tempót kíván, és több időnk lesz egymásra, arra, hogy étkezés után tovább ücsörögjünk az asztalnál és beszélgessünk… Minden az étkezőasztalnál kezdődik. Milyen jó lehetett régen, amikor a polgári családoknál az ebédlő, a paraszti családoknál a konyha volt a központ!
– Nektek is fontos a közös étkezés?
– Igen, mert a lelket és a testet is táplálni kell, és nem mindegy, hogyan. Ha együtt étkezel a szeretteiddel, akkor annak hatalmas spirituális ereje van.
– Az sem mindegy, mit eszel?
– Nem. Reggelente még mindig búzafűlével kezdek, azután megiszom a propoliszomat, hogy ne legyek beteg. Amikor Józsival megismerkedtem, azt mondta, ő csak hússal tud jóllakni. Már nem egészen így gondolja. Igaz, eszünk húst, egy cibakházi halásztól vesszük a legtisztább tiszai halat, anyukám pedig pulykát, csirkét, kacsát nevel, és tőlük kapjuk a húst. Nem fogyasztunk tápos baromfit, igyekszem kiküszöbölni a tartósítószeres ételeket.
– Sugárzik rólad, hogy boldog, kiegyensúlyozott vagy. Vannak még elérhetetlennek tűnő álmaid?
– Nagyon szeretek utazni, de most, hogy ilyen a világ, hogy ennyi merénylet történik világszerte, nincs kedvem repülni. Megpróbáltam kiölni magamból az utazási vágyat, s mostanában inkább olyan helyekre megyünk, amelyek autóval is elérhetők. Csak ritkán repülünk. Félek tőle. Nem hiányzik az az idegesség, ami elfog, amíg a repülőn ülök. Egyébként nagy szerencsém, hogy sosem voltak elérhetetlen vágyaim: nem álmodoztam Rolls Royce-ról, de még tévés karrierről sem. Nem volt gyerekkori álmom a tévézés, csak belekerültem, s azután egyik feladat jött a másik után, és szép lassan több műfajban is kipróbálhattam magam. Nekem nincs olyan menedzser-hátterem, mint például a kereskedelmi tévék sztárjainak, s most is, amikor megkerestetek, napokig csodálkoztam: miért vagytok kíváncsiak rám, hogyan kerülök a címlapotokra, hiszen nincs új műsorom, nem is szerepelek mostanában túl sokat a tévében. Azt tudom, hogy szeretnek a nézők, de ez manapság nem elég ahhoz, hogy valakit felkapjanak.
– Talán azt is szeretik benned, hogy ennyire nyílt vagy, s hogy valóban őszinte a mosolyod.
– Amikor esténként átgondolom, mi történt aznap, az a legfontosabb, hogy minden helyzetben őszinte voltam-e? Ezt a szülői házból hoztam. Apukám is mindig, minden helyzetben őszinte volt.
– Nem érték emiatt csalódások?
– Nem hiszem. Legfeljebb sosem lett gazdag. Pedig egy falusi téesz főkönyvelője volt, ami általában nem rossz állás, ha valaki él a kiskapuk kínálta lehetőségekkel. Apukám nem élt velük, ami nem baj. Szegénységben nőttünk fel a bátyámmal, de ma már örülök ennek, s hálás vagyok a szüleimnek az egyenességükért, s mert megtanultam tőlük dolgozni. Ha nulláról kell kezdenem az életemet, amint az meg is történt, akkor sem esem kétségbe. Azért, mert semmit sem kaptam készen az életben, könnyebben veszem az akadályokat.
– Igaz a hír, hogy megszüntették a szívedhez közel álló Főteret?
– Nem. De a jövőben nem én fogom vezetni, sajnos.
– Akkor most hogyan tovább?
– Hiszek a sorsszerűségben. Most nagyon rossz, mert nagyon kedveltem ezt a műsort, de talán az ilyen csapásoktól lehet lelkileg fejlődni, és egyszer biztosan kiderül, hogy ennek azért kellett így történnie, mert valami jobb következik. Nem is bánom, hogy kicsit kevesebbet fogok dolgozni, hiszen harmincnégy éves vagyok, hosszú ideje hajtottam, hajszoltam magam, és végre több időt szeretnék fordítani a páromra, önmagamra, és a közös életünkre.
