– Harminckét éve neked sem lehetett könnyű átmenni a főiskoláról a Vígszínházba. Biztosan volt benned szorongás.
Jelenet a Te rongyos élet című filmből, Udvaros Dorottyával
– Szorongás most is van, de az más, mint a gátlás. Mit mondjak, tényleg remegett a lábam, ezt is már sokszor elmondtam. Egy darab életem van, és azt ismételgetem állandóan.
– Már saját magadat is unod, valahol ezt nyilatkoztad.
– Egy kicsit, igen. Olyan érzésem van, hogy mindenki mindent tud rólam, és ahhoz már nem tudok újat hozzátenni.
– Igen, de az emberek hol komoly szerepben látnak, hol hülyéskedsz a Hetihetesben, hol boldog, bolond nyarakról dalolsz nekik. Nem tudják eldönteni, milyen vagy?
– Nem is kell. Ne döntsék el. Szeretem, ha egy kis titokzatosság vesz körül. Számomra is boldogság úgy nézni egyik-másik színészideálomat, hogy nem tudok róla semmit. Egy időben Marlon Brando volt a kedvencem, és csak a vászonról csodáltam. Egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, milyen zűrös a magánélete. Azt szerettem volna, ha úgy marad meg nekem, olyan szépfiúnak, mint a Rakparton című filmben. Vagy amilyen a Keresztapában volt. De nem hagyják. Állandóan leleplezik a bálványokat. Ennek azért nem örülök, mert akkor most mi legyen énvelem, aki egy csomó embernek, ha nem is a Marlon Brandója, de mégis olyan színésze vagyok, akiről kellemes emlékeket őriz a filmvászonról, vagy a színpadról. Maradjon abból valami. Ugye nem akar mindent tudni rólam?
– Hát vannak titkaid. Tulajdonképpen az is csak most derül ki a könyvedből – melynek címe: Elfogtunk egy levelet –, hogy reménytelenül szerelmes voltál Farkas Zsuzsiba. Holott rólad mindenki azt hiszi, hogy sikered van a nőknél.
– Az utóbbi valószínűleg húszéves koromban lehetett, ez, amiről beszélünk, tizenhat éves koromban volt.
– Mi más lehet akkor az ember, mint reménytelenül szerelmes?
– Megmondom őszintén, ez engem egyáltalán nem zavart. Illetve akkor igen, miközben azzal is tisztában voltam, hogy ez jó. Szenvedtem tőle, és közben tudtam, ebből még profitálni fogok. Megmarad, elraktározódik. Na most mondd, hát reménytelen, fáj, fáj, nem baj, hadd fájjon, jó lesz ez még valamikor.
– A könyvedben így írsz e korszakodról: “Elmennék most megenni 1965-ben egy máglyarakást a Tejvendéglőben 4,50-ért, korcsolyáznék azon a kurva jégpályán R. Verával – már nem él. Pattanásosan ültem az Astoriában és pipáztam. Király voltam. Senki sem ismert.” Ez vagy te. Úgy írsz arról, ami elmúlt és mégis bennünk él, hogy egy kicsit belehalunk a szomorúságba és közben nevetünk. Ezen a kedves linkségen.
– Nem tudom, honnét veszitek ezt a linkséget!
– Bocsánat, akkor legyen könnyedség.
– Valószínűleg alkati adottság, hogy hiányzik belőlem a pátosz, az emelkedettség. Ezért úgy tűnhet, mintha linkelnék. Főiskolás koromban – hol van az már – bennünk is lakozott a játékos, színházromboló kisördög. Sokat hülyéskedtünk. Tetszett, hogy miközben a színpadon komoly dolgok folynak, ott is lehet hecceket kitalálni. Ez kábé másfél évig tartott és nem volt nagyon érdekes, inkább csak anekdotikus történetek keringtek róla. Akkoriban a Nemzeti Színházban gyakorlatoztak a főiskolások. Arthur Miller Bűnbeesés után című darabjában, mi voltunk a zenekar. A hangszereket csak tartottuk a szánk előtt, play backről ment a zene, egy Trovaiolli induló. Ott ért véget, amikor Kálmán Gyuri, szegény és Váradi Hédi játszották a legdrámaibb jelenetüket és ebben a kimerevített pillanatban mi “rázendítettünk.” Utánoztuk a hangszereket. Váradi Hédi ettől óriási dührohamot kapott, és mindenkit kirúgtak a Nemzetiből.
– Én azonban emlékszem arra a kisfiúra, a Közjáték Vichyben – című darabban – aki olyan megindító volt a nagy öregek között.
– Féltem is tőlük, meg lestem minden szavukat. Darvas Ivántól finoman, észrevétlenül megtanultam beszélni, Várkonyitól mozogni, “lazának lenni”. Átöröklődött valami tőlük, és egyszer csak rájöttem arra is, hogy több mint ezer embernek játszani, irtózatos felelősség. Nem mindegy, hogy milyen élményt visznek haza. Ezért minden este halálosan komolyan, szépen oda kell rámolni az előadást, legalábbis erre kell törekednünk. Nagyon nehezen jön létre egy előadás. Azt szokták kérdezni a civilek, hogy mi a jó Isten próbáltok ti annyit? Hiszen csak be kell jönni és elmondani a szöveget. Pedig egy darab sem áll fel magától a lábára. Összeomlik, ha nincs jól felépítve.
– Rólad azt is mesélték, hogy megőrjíted a rendezőket. Nehezen kezelhető, “engedetlen” színész vagy, ez a híred.
– Mostanában már nem ilyen vagyok. Rendesebb, vezethetőbb fiú lettem. Időnként, ha valami nem tetszik, akkor ugrálok, sikoltozom, veszekszem, meg botrányt csinálok, vagy sírdogálok magamban. Nem hiszek abban, hogy amiben rettenetesen sok munka van, attól automatikusan jó is lesz. Van olyan, hogy az ember rettenetesen töri magát, és semmi nem történik. Nem jön el az Isten, akinek a létében nem nagyon hiszek. Miközben van olyan darab, ami csak úgy oda van kenve – visszautalnék a linkségre –, és mégis nagyon jó. Ezeket hívom színházi csodának. Nem lehet rájönni, hogy mitől, miért, de léteznek, és ha valamiben hiszek, akkor ebben nagyon.
– Beköltöznél egy valóvilágos villába?
– Dehogy költöznék, ami nem jelenti azt, hogy nem tetszik. Arra képtelen lennék, hogy állandóan nézzem, de néha esténként, amikor nincs semmi dolgom, csak ülök olyan bután, és nézem, hogy Ágit kiszavazzák. Nagyon édes volt az Ági. Erről nincs olyan lesújtó véleményem, mint amit szeretnél hallani. Egyszer például láttam Pongót, esküszöm olyan volt az a jelenet, mint a legjobb, korai Milos Forman film. Hosszú-hosszú snitt volt, véget nem érő, előbb arról beszélt a kamerába, hogy mindenki hülye, aztán lefeküdt, kicsit énekelt, a kutya odament hozzá, és így csinált: vauuu! Az egész olyan volt, mint maga a filmművészet.
Kicsit belenézni jó, valójában mégis inkább Arany Jánosnak hiszek, aki azt mondta: “Nem a való, annak égi mása lesz, amitől függ az élet varázsa”. Tehát nem az a valóság, amit naturálisan odaraknak a néző elé, azon valószínűleg tekerni kell egy kicsit, és ezt jobban tudja a színház, a film, a művészet.
– Jutka, a feleséged szó nélkül tűri, hogy be-benézel a Való Világba?
– Ő sem érti, mit bírok rajta nézni. Ha már így rákérdeztél, miatta sem költöznék be a villába. Hiányozna. Ki morogna velem, hogy ne dohányozzak, ne hajszoljam magam annyit. Megpróbál vigyázni rám, és ez nem mindig sikerül. De jó, hogy neki én vagyok a legfontosabb. Sokat veszekszik velem, ugyanakkor hagy engem élni. Márpedig nem tudnék úgy élni, hogy ne gyújtsak rá, ne igyak egy kortyot sem, ne találjak ki valamit, ami aztán rengeteg munkával jár, holott alapvetően lusta vagyok.
– Mintha azt is említetted volna egyszer, hogy írsz valamit – talán forgatókönyvet – egy híres amerikai színészről.
– Ez nem film, hanem színdarab, amit el fogunk játszani tavasszal, a József Attila Színházban. Nem írni fogom, hanem már megírtam, és nem én rendezem, hanem Tordy Géza. A híres amerikai színész stimmel, Spencer Tracy, őt én játszom, a szerelmét, Kathreen Hepburn-t pedig Hegyi Barbara.
– Kiről szól majd: Spencer Tracy-ről, vagy rólad?
– Tordy is mindig azt mondja, hogy rólam szóljon és a mai pesti életünkről. Persze, hogy arról is szól majd. És persze Spencer Tracy-ról és a harmincas-ötvenes évek Amerikájáról. Spencer Tracy álnéven szeretnénk szólni érzelmesen, bonyolultan, édesen, zenésen, szomorúan és fájdalmasan a szerelmeinkről, a megcsalatásainkról, az árulásainkról, a gyávaságainkról, a szemétségünkről, az egymáshoz való beteges szexuális vonzódásainkról, a gyáva össze nem jövésünkről és mindarról, ami bennünket érdekel, Pestről is, de amerikai álnéven.
– Mostanában sokat játszol.
– Kilencfélét. Megtébolyodom, annyit dolgozom.
– Hol érzed magad jobban: a Nyaralókban, ami egy bonyolult, nehéz szerep, vagy az Egy csók és más semmiben, ami operett a javából?
– Nincs olyan, hogy ezt azért szeretem, mert súlyos, azt meg azért nem szeretem, mert könnyű. Egyszer azt kérdezte az egyik kritikus, lehet-e átsétálni a Miniszter félrelép-ből Az ügynök halálába? Miért ne lehetne. Rengetegen sétáltak át igazi, baromi nagy vígjátékból a legdrámaibb szerepekbe és senkit se zavart. Olyan nagy színészek, mint Rátkai Márton, Páger Antal, Somlay Artur. Szerintem pontosan egyenértékű nevettetni, vagy megríkatni az embereket.
Megszólal a hangosbemondó, figyelmeztetik a színészeket, hogy készüljenek. Mindjárt kezdődik az előadás, a Léni néni.
András elnézést kér, elnyomja a cigarettát, és kisétál az öltözőből. Abba a másik, színpadi világba, amely egy a kilenc közül. Egyik sem az övé, mégis valamennyi a saját világa. “Talán már nem is élnék – írta, vagy nyilatkozta valahol? – ha nem lenne ez a kurva pálya.”
