 |
A Sztracsatellában, partnere Kern András |
– A férfiak is?
– Nem nagyon adódik lehetőségük arra, hogy találkozzanak velem, mert nemigen járok sehova. A színházban pedig – ahol mindig ugyanazokkal találkozom – már mindenki tudja, hogy megtaláltam a páromat. Néha azért vár egy csokor virág a portán – ilyen természetesen előfordul –, de ennyi. Ma például éppen Farkas Tóni színművésztől kaptam virágot, mert holnap lesz a születésnapom…
– Isten éltessen!
– Köszönöm… És olyan nagy művésztől virágot kapni, mint Farkas Antal – nagy öröm. Sokat játszottunk együtt, és rendeztem is. Itt van a Vígszínházban már vagy ötven éve. Nemhogy Ruttkai Évát, de még az ő elődjeit is jól ismerte. Ez a csokor nagyon-nagyon boldoggá tett.
– Nehezebb nőként rendezni?
– Úgy gondolom, igen. Ha egy férfi rendez, másképpen kommunikál. Sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy a fiúk nehezen fogadtak el. A külföldi rendezéseimnél meghívott vendég vagyok, ott jobban rám hangolódtak a színészek. Itthon sokkal többet küzdök a férfi kollégákkal. Némi idő szükséges ahhoz, hogy az én gondolkodásmódomra ráálljanak. De ez nemcsak az ő hibájuk, hiszen mindennek visszafelé is működnie kell, és néha nekem is nehezen megy.
– Amikor vége a próbának, és elindul a darab a maga útján, hogyan választasz új célt magadnak?
– Általában be sem fejeződik a próba, már belevetem magam valami másba. Mintha kevés lenne az idő, amelyet az élettől kaptam. Egymást érik a munkák. Szilveszter után pihentem egy kicsit, de ez mindössze azt jelentette, hogy délelőttönként nem próbáltam, viszont minden este játszottam. De most hétfőn indulnak az újabb próbák.
– Mit lehet tudni a következő munkádról?
– Egy nagyon érdekes produkcióra készülünk a Thália Színház Új Stúdiójában. Kifejezetten nekünk írtak egy kortárs drámát. A szerző egy fiatal szlovák rendező, Dodo Gombár, aki leginkább Csehországban, Brünnben dolgozik. A darab címe: Ég és nő között. Még csak annyit árulok el, hogy Milán lesz benne a partnerem. Különleges munka várható, az biztos.
– Milán magyarul fog játszani?
– Magyarul is. Lesznek olyan részek, ahol szlovákul. A díszletet és a jelmezt Pintér Réka, egy fiatal tervező készíti, a bemutató pedig február 22-én lesz.
– Hogy alakul a kapcsolatotok Milánnal, amikor együtt dolgoztok?
– Először fogunk együtt játszani, de már rendeztem őt kétszer Pozsonyban és egyszer Prágában. Nekünk soha nem volt problémánk a közös munkával. Sőt, már régóta feltámadt bennünk az igény arra, hogy együtt játsszunk. Hogy kipróbálhassuk egymást a színpadon. Egyébként a férjemmel, Kaszás Attilával nagyon sokat játszottunk együtt. Ez művészileg mindig kihívást jelentett, és hozzá tudott adni valami pluszt a darabhoz.
– Vissza tudsz emlékezni az első pillanatra, amikor Milán személyiségében megfogott valami?
– Shakespeare Ahogy tetszik című darabját rendeztem, és a főszerepet egy idősebb színész játszotta volna. Azonban a főszereplő, Orlando, egy fiatal férfi, aki a szerelmet csak most kezdi megismerni. Így aztán jeleztem, hogy szeretnék valaki mást Orlando szerepébe. A színháznál nem volt megfelelő ember, de mondták, hogy a Cseresznyéskertben játszik egy főiskolás fiú, akit mindenképpen nézzek meg. Sajnos, nem volt időm megnézni, így aztán csak egy fényképet láttam róla, és a fotó alapján azt mondtam, hogy ezzel a fiúval szívesen megpróbálnám a darabot. Szerelem csak később, a közös munka során ébredt bennünk.
– Szoktál álmodni?
– Folyamatosan. A legutóbbi álmom az volt, hogy bablevest főzök, és azon aggódtam álmomban, hogy nem sikerül. Egyébként ez azért lehetett, mert szilveszter előtt egy nappal Kern Andris azt mondta: másnap este lencsét szeretne enni fasírozottal. Én elvállaltam a lencsefőzeléket, Börcsök Enikő meg a fasírozottat. Valószínűleg emiatt álmodtam a bablevessel. Ugyanis mindig meglehetősen erős megfelelési kényszer van bennem. De szerencsére mind a tizenöt liter lencse elfogyott, és remélem, sikerült a többieket “magamhoz láncolnom” vele.
– Mi az, amitől elkenődsz?
– Sok mindentől. A legfélelmetesebb az, hogy nem tudom, milyen következményekkel járnak majd azok a dolgok, amelyek most mennek a médiában. Nem is csak onnan közelíteném meg a témát, hogy a valóságshow-kat szapuljam. Inkább onnét, hogy egy fiatal művészt ma már nem ismernek. Egy vidéki embernek fogalma sincs arról, hogy a mai fiatal művészek hogyan dolgoznak a színpadon. A legnagyobb tragédiának azt tartom, hogy saját magam sem vagyok képes bizonyos emberekről informálódni. Nemcsak színészekről, művészekről beszélek. Lehet tudós vagy akár sportoló – egyáltalán, olyan valaki, aki az emberért akarna tenni –, egyszerűen nincs felület, hogy megjelenjen. Nincs lehetősége, hogy a gondolatait közölje, vagy esetleg úgy szórakoztasson, hogy abból akár tovább is lehessen gondolni valamit. Ezt a helyzetet korábban még nem éltük meg, és felmérhetetlen következményei lehetnek. Persze, nekem szerencsém van, “megcsináltam” a nevemet, viszonylag ismernek. Ha az emberek nem felejtenek túl gyorsan, talán valamennyire emlékeznek majd rám… De ne legyenek illúzióim, hiszen gyorsan felejtenek.
– Pedig ma is sok értékes ember jár-kel közöttünk.
– Több embert ismertem-ismerek, aki okosan élt, és fontos dolgokkal foglalkozott. De valahogy az okos emberek kikerülnek a látómezőnkből. Nagy kár. Attól félek, hogy ez a fajta felfogás nemhogy nem terjed, de egyre kevesebben élnek tudatosan. Ez vissza fog majd ütni, de nagyon.
– De azért mégis teltházzal megy a Nóra…
– Igen! Nagy örömömre, a színházba sokan jönnek. Amikor a Nórát játsszuk, ezerkétszáz ember tapsol a végén. Ez megvigasztal. Mert nem sok olyan európai nagyszínházat lehetne mutatni – pedig sokba járok –, ahol egy Ibsen-darab ekkora sikert aratna.
– Akkor hát? Kenődjünk-e el, vagy ne?
– Én pozitív szemléletű vagyok, és ezt próbálom a munkámon keresztül is sugározni.
– Jó évnek nézel elébe?
– A kínai horoszkópban azt olvastam, hogy ez egy nagyon jó év lesz. De – horoszkóp ide vagy oda – az élet mindig olyan, amilyenre csináljuk.
